Nem feltétlenül költői túlzás azt mondani, hogy a világ lélegzet-visszafojtva várta a legújabb Slipknot-album, a We Are Not Your Kind megjelenését. Miután az iowai metálcsoportosulás öt évvel ezelőtt a .5 The Gray Chapterrel feldolgozott egy sor személyes traumát, itt volt az ideje, hogy az azóta őket ért csapásokból nyert erős érzelmeket és negatív energiákat belesűrítsék egy újabb LP-be. És ők pontosan ezt tették: elkészítették az eddigi egyik legbrutálisabb, legdühösebb, egyes részleteiben mégis egészen gyengéd lemezüket, amelyben átadták magukat a szélsőséges kísérletezésnek. Az album hemzseg a különleges elemektől és felejthetetlen megoldásoktól, amelyek nemcsak fülbemászóvá teszik a lemez legtöbb dalát, de arra szólítanak fel, hogy újra és újra végigpörgesd mind a 14 számot. Ott vannak például Corey Taylor bőr alá hatoló énekdallamai, amelyeket hallgatva egyes pontokon – például az A Liar’s Funeral kezdetén – az ember úgy érezheti, hogy egy Stone Sour-szerzeményt hallgat egészen addig, amíg ki nem zökkentik a frontember még mindig gyilkoló screamei. Muszáj szót ejteni még az őrület határáig hajszoló dobtémákról, az éterinek ható vokálkórus-szólamokról, a törzsi dobok ritmusos zengéséről, a furcsán beilleszkedő elektro-betétekről és az olyan pulzáló beatekről, mint amiket például a Spidersben hallhatunk, a dalban, ami kétségtelenül az album egyik legnagyobb és legpozitívabb meglepetése. Mindenesetre nehéz elhinni, hogy ennyi méreg, fájdalom, ötlet és próbálkozás belefér egy lemezbe, de a Slipknot ezt most szinte hibátlanul megvalósította.
Szabó Anna
