Nem könnyű eldönteni, hogy a Dinamitnak több tagja volt-e fennállása során, mint búcsúkoncertje az Omegának, de a változás tengerén mégis volt egy állandó hullámvetés: mindig nagyszerű zenészek csatlakoztak Magyarország talán első supergroupjához.
És hidd el nekünk, igazán mindegy, hogy Vikidál, Joe vagy éppen Scholtz áll a fronton, van még anyag abban a robbanószerben, és az igazi csoda az, hogy a Tinédzser dal vagy a Tépd el az időt még mindig úgy szól és olyan erőt ad, mintha csak még mindig csak a vasfüggöny innenső oldalán volnánk.
Na de mi a rockzene művészete, ha nem az örökkévalóságnak szóló kritikus gondolkodás, a mindenkori normáknak bemutatás és különbözni merés, hátat fordítva a képmutatásnak?
