Ez egy remek cikk a nyomtatott Rockstar Magazinból, amely itt, online is olvasható.
vagy ha már előfizető vagy, lépj be!
Előfizetőink online olvashatják az összes nyomtatott magazinos cikkünket, és természetesen több extra tartalmat is kapnak.
Támogasd a zeneipart! Olvass Rockstar Magazint!
Nem ma kezdődött a tribute őrület, úgyhogy tuti, hogy voltál már ilyen bulin. És az sem meglepő, ha tele vagy kérdésekkel: például mennyire oké, ha valaki más számaival lesz híres? A sztori nyilván nem fekete-fehér, és nem is annyira mai, mint gondolnánk, de megpróbáltuk kicsit felgöngyölíteni a tribute-aktát.
Tegye fel a kezét, aki vágyik rá, hogy élőben láthassa az ABBA-t, vagy tomboljon Jim Morrison mikrofonja előtt, de behelyettesíthetjük nyugodtan bármelyik örökzöld legendával a képletet. Jó belefeledkezni az álmodozásba, hogy mi lenne, ha csak egy estére is, de fel lehetne támasztani ezeket a zenekarokat? Talán valami ilyesmi vágy sarkallta az első komolyabb „utánzókat”, hogy tiszteletzenekarokat alapítsanak. Így hallhatjuk akár ma is élőben Elvis Jailhouse Rockját, vagy éppen a Guns ’n Roses Paradise cityjét, a zenegépen innen, és a Youtube-on túl is. Az elmúlt évtizedekben pedig óriási biznisz épült a jelenségre, hiszen hamar kiderült, hogy elég jó üzlet a rajongás. De vajon mennyire ér valaki más életművével sztárrá válni?
Alternatív mennyországok
A teljes képhez jöjjön először egy kis bekukkantás a tribute-történelembe. A netes definíció szerint a könnyűzenei együttesek speciális alfaja ez, olyan zenekar, ami ismert együttes vagy zenész előtt tiszteleg az illető előadó dalait játszva, gyakran követve annak külsőségeit is. Azt is hozzáteszik, mennyire fontos szerepük van ezeknek a bandáknak az élőzene népszerűsítésében, hiszen életben tartják olyan legendák életművét, akik ezt önmaguk már nem tehetik meg. Az elmúlt években amúgy felbukkant egy másik lehetőség is: úgy hívják, hogy hologram-koncert – így hozták vissza a színpadra Björn Ulvaeus évtizedek óta hallgató négyesét, de az 1996-ban meggyilkolt Tupacet is ezzel a technikával keltették életre a 2012-es Coachellán. Itt közbe is vágnék saját magamnak, mert hát Tankcsapda, Junkies, meg Nightwish tribute-ökről is hallottunk már, szóval bőven akad olyan is, aki még létező, élő, sőt, aktívan koncertező zenész bőrébe bújna. Számomra ez a leginkább megkérdőjelezhető kategória, hiszen ebben az esetben nincs milyen örökséget továbbvinni, mert hát az adott zenekar még éppen dolgozik rajta. Persze akadnak olyan extra jófej sztorik is, mint amikor egy, a Beatles és a Metallica muzsikáit mixelő csapatot (az azóta legendás Beatallica formációról van szó), konkrétan maga, a Metallica alapító-dobosa, Lars Ulrich védett be a jogokat követelő Sony Musiccal szemben, hogy hagyják már őket békén.
A történet amúgy mindenféle Tankcsapdánál sokkal régebbre nyúlik vissza: többek között a hatvanas évek magyar beatzenekarai is nagyrészt külföldi együttesek dalait játszották, ha akkoriban még nem is hívták őket tribute-nek. A Hungáriának volt is konkrétan egy korszaka, amit egy az egyben a Beatles-nek szentelt. De akár a ’90-es évek Beethoven zenekarát is említhetjük, akik meg magyarra fordítva játszották a gombafejek legnagyobb slágereit. Szóval ők voltak az ősei az ezredforduló környékén kezdődő, és a mai napig tartó őrületnek. Magyarország pedig igencsak élen jár a sztoriban: az egyik legelső tribute zenekar itthon a mai napig működő Kiss Forever Band volt, akik már 1995-ben megalakultak!
Újpesti Elvis, füzesabonyi ámokfutók
Az utánzás művészetének persze rettentő sok alfaja van, így a legnépszerűbb, vagyis a tribute mellett muszáj megemlíteni, a vele nem összekeverendő coverband-eket (ők azok, akik újragondolják a dalokat, vagyis feldolgozásokat játszanak), de a teljesen alternatív univerzumként létező imitátorokról se feledkezzünk meg. Pár hete egy ismerősöm posztjára lettem figyelmes, ami arról szólt, hogy mekkora csalódás volt neki egy baromira túlhype-olt Queen-show, ahol a nem olcsón mért jegyért cserébe a nagy semmit kapták: egy dühítően gagyi Mercury figura kínos előadásán vehettek részt, aminek tulajdonképpen semmi köze nem volt az eredeti érzéshez. Persze ez most egyetlen kiragadott vélemény, de éppen elég ahhoz, hogy érzékeltesse, mennyire vékony jégen táncol ez az egész téma: lehet egy méltó tisztelgés a produkció az előadó előtt, de borzalmas blama is. Addig tiszta sor amúgy, hogy az illető megveszi a jogokat, és belevág egy ilyesmibe, de vajon azt kapja majd a közönség, amire vágyik? És tulajdonképpen kiből lehet, mondjuk például jó Freddie Mercury? (Haha.) Elég hozzá a jó énekhang? Vagy színészi tehetség is kell? Netán egy ügyes marketinges stáb a titok nyitja? A kérdések száma végtelen. Sok évvel ezelőtt, amikor suli mellett video-interjúkat készítettem, volt szerencsém találkozni az egyik hazai Elvis imitátorral, akitől muszáj volt megkérdeznem a hétköznapokon is Elvis-e. (Nem!) De a ló egyértelműen túloldala viszont az egyik tehetségkutatóban feltűnő, egy évtizede Kozsóként élő (nem elírás, nem vicc!) két füzesabonyi férfi.
A saját nótákkal mi lesz?
De kanyarodjunk csak vissza a tribute balhéhoz: a világ legelső tisztelet zenekara, a minnesotai The Buggs volt, a hatvanas évek közepén, akiknek egyetlen céljuk volt úgy hangzani, és úgy létezni, mint maga a Beatles – ha jól tudom, végül egyetlen albumot adtak ki, The Beetle Beat címmel, amin többnyire Beatles feldolgozások voltak. A cél akkor a mai tribute-özéssel ellentétben egyértelműen a divathullám meglovaglása volt, Lennonékat mint kb egyetlen elérhető ihletet használták, szóval mentségükre szóljon, hogy sok más múzsának való nem akadt akkoriban könnyűzenei téren. Innen jutottunk oda, hogy Európa-szerte tele vagyunk tisztelgőkkel, csak Magyarországon legalább öt Axl Rose-t ismerek. De ne kerülgessük tovább a kását – jogos a kérdés, hogy egy zenész, miért nem saját dalokat játszik? Nincs tökéletes válaszom, de az mindenképpen megnyugtató, hogy több hazai tribute muzsikus tagja önálló projecteknek is. Sőt, olyan is történt már, hogy az adott tribute zenekar neve alatt adtak ki a tagok saját számokat. Hollywood Ros-ék sok év Sweet Child O’ Mine után rukkoltak elő abszolút magyar nyelvű trackekkel, amikből végül önálló lemez is született, nem kis sikerrel. Aztán ott folytatták a gunnerkedést, ahol abbahagyták.
Érdekes adat mindeközben, hogy vajon melyik a legtöbbször „klónozott” zenekar a világon? Én első blikkre a Stones-ra tippelnék, de rövid kutatásom az ABBA-t hozta ki győztesnek, miszerint legalább 25 ilyen show utazgat párhuzamosan a világban. Viszont az is igaz, hogy amit a The Simpson’s-ban nem énekeltek meg, az nem is létezik, így egyértelmű, hogy a sárga család sztorijában is felbukkant a jelenség: 2000. május 14-én a hivatalosan is a popkultúra része lett a tribute, amikor is az egyik epizódban Otto belekeveredett a Poison dalokat játszó Cyanide-be. Ugyancsak funfact, hogy tulajdonképpen a Rolling Stones is coverband-ként kezdte, hiszen az első három albumuk nagyrészt feldolgozásokból állt, Chuck Berrytől Bo Diddley-ig. De vajon mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás? Mármint miért van az, hogy ha hétvégi élőzenés bulit keresünk, egészen biztosan találunk legalább egy tribute-koncertet a közelben? Az igény hívta életre a jelenséget, vagy a jelenség az igényt? Ez amúgy a szórakoztatóipar saját farkába harapó kígyója: soha sem fogunk zöldágra vergődni abban a vitában, hogy lennének-e tribute zenekarok őrülten rajongó közönség nélkül, vagy vágyna-e az őrülten rajongó közönség egy random zenészek által sokadik életre keltett szupersztárra, vagy ennek hiányában mondjuk, csak feltennék otthon a lemezt… Ehelyett viszont tele vagyunk mára tribute-fesztiválokkal, és akármennyire is ellenkezni szeretnék, a közönség a legtöbb esetben boldogan jön egy ilyen bulira, és boldogan távozik is, hiszen amíg a legendák elérhetetlenek, addig legalább valaki kicsit közelebb hozza a földhöz az álmaikat. Ennyi a titok.
