Ez egy remek cikk a nyomtatott Rockstar Magazinból, amely itt, online is olvasható.
vagy ha már előfizető vagy, lépj be!
Előfizetőink online olvashatják az összes nyomtatott magazinos cikkünket, és természetesen több extra tartalmat is kapnak.
Támogasd a zeneipart! Olvass Rockstar Magazint!
“It’s been a long time coming” vagyis “hosszú ideig váratott magára” – ezzel a sorral kezdődött Taylor Swift Era’s turnéjának első dala, a Miss Americana & The Heartbreak Prince. Kicsit bepárásodott tekintettel, pár méterre a színpadtól magamban nyugtáztam: valóban, 15 év marha hosszú idő.
Emlékszem, 15 éves voltam, amikor először hallottam Taylor Swiftről. 2009-et írtunk, a Youtube még gyerekcipőben járt, és ugyanolyan elátkozott hely volt, mint ma a TikTok. Önjelölt sztárpalántákkal volt tele az egész platform, a legnagyobb elérést akkoriban pedig a “Me singing” covervideók kapták, amik olyan arcoknak hozták meg a világhírnevet, mint például Justin Bieber, The Weeknd vagy Shawn Mendes. Akkoriban vallásosan rá voltam függve egy Megan and Liz nevű testvérformációra (vajon mi lehet velük ma?), és az ő előadásukban hallottam az első Taylor Swift-dalomat, a White Horse-t.
Persze 2009-ben nyugaton Taylor Swift neve már egyáltalán nem volt idegen. Az akkor még csak 20 éves country énekesnő addigra már túl volt első két nagylemezének (Taylor Swift, Fearless) megjelenésén, az emlékezetes MTV VMA-s Kanye West-megzavarta köszönőbeszédes eseten, énekelt a Hannah Montana mozifilmben, és körbeturnézta a Földet. Számomra viszont új és izgalmas volt, és mint leendő zenei újságíró, mindent tudni akartam róla: ki ez a gyönyörű pennsylvaniai Barbie baba, és miért énekelte meg tűpontosan a Fifteen-ben, hogy én pontosan akkor, mit éreztem?
Taylor Swift gyakorlatilag a felnövésem soundtrackjévé vált. Az Enchanted-et hallgattam hazafelé az első randimról, amikor úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében, a Red album Sad Beautiful Tragic-jére pedig a szakítás után bömböltem a vonaton. Egyetemista éveiben egy filmforgatást állítottam le, amikor kijött a Blank Space videoklipje, 2017-ben pedig a Reputation albumot üvöltettük a kocsiban apukámmal. És így tovább. Taylor Swift zenéje és szövegei végigkísért életem kulcsfontosságú pillanatain, és a mai napig meggyőződésem: nincs olyan szituáció vagy érzés, amiről az énekesnő 11 albumos diszkográfiáján nem szól legalább egy dal.
2023 nyarán bekerült egy bejegyzés a naptáramba “The Great War” címmel, ezzel is utalva a The Eras turné jegyértékesítésének első napjára. Barátnőimmel hárman indultunk a csatába “tök mindegy, hogy hova, de már ha a halott testemen keresztül is, akkor is eljutok egy nyomorult Taylor Swift-koncertre” alapon. A küzdelem négynaposra húzódott, és diadalittasan, a másnapi kenyérrevalóra fittyet sem hányva, egy varsói és egy londoni állójeggyel a zsebben ért véget. (A csatakiáltás meg rosszul öregedett.)
A következő évben folytattam a mindennapos harcomat Taylor Swift védelmében. A telefonos Netflixemen már magától indul el a Miss Americana dokumentumfilm azon pillanata, amikor az énekesnő egy levegővételre megírja a Getaway Car teljes bridge részét, bizonyítva, hogyha valóban, nem is a legjobb vokalista a világon, legalább a szövegírói zsenialitását ne kérdőjelezze már meg senki. Mindig is utáltam a ráakasztott stigmákat: hogy csak az expasijairól tud énekelni, hogy Kanye West tette híressé, hogy és amúgy is, ki az a Taylor Swift? Ew. Taylor Swift kérlek szépen, egy jogi balhé miatt újra rögzíteni kényszerült az első hat albumát (ebből már négy is megjelent, bónusz dalokkal a fiókból), csak Észak-Amerikának 5 milliárd dollárral pörgette fel tavaly a GDP-jét, és olyannyira a világ egyik legbefolyásosabb embere lett, hogy már Trump is (kamu AI képekkel) az ő rajongóival kampányol a választásokon. Taylor Swift az, aki rekordot döntött azzal, hogy négyszer is megnyerte Az év albumának szóló Grammy-díjat, és az, aki csak úgy kihoz egy 31 dalos lemezt a semmiből, és mind egytől-egyig a Billboard 100-ban találja magát. Igen, ez egy átlagos érvelésem Taylor relevanciája mellett.
Taylor Swift Eras turnéja másfél év alatt – egy fehér, ciszhetero férfiak által uralt világban – nők és és az LMBTQ+ társadalom százmillióinak jelentett egy biztonságos légtért, Sydney-től kezdve, Tokion keresztül, Los Angelesen át egészen… Hát Bécsig sajnos nem. A varsói koncertemet követő napon döbbenten olvastam, hogy egy 15, 17 és 19 éves fiatal tényleg egy olyan, háromnapos rendezvényre tervezett robbantást, gázolást, késelést és lövöldözést, ahol fiatal lányok, talpig glitterben és cowboy csizmákban élik át életük talán legfelszabadítóbb pillanatait. A párizsi Eagles of Death Metal és a manchesteri Ariana Grande-koncertek tanulsága is, hogy sokkal jobb egy koncertet gyászolni, mint emberi életeket, mégis végtelenül sajnáltam az ismerőseim, barátaim, akiknek nem adatott meg átélni az Eras turné-élményt.
Merthogy tényleg élmény volt, ráadásul életre szóló. A teltházas Wembley-ben, 90.000 rajongó társaságában volt bőven időm arra, hogy validáljam magamban, miért is töltöttem a fele életemet a Taylor Swift-hallgatással. 10 album 46 dalát hallottam élőben, korszakokra bontva, mind-mindhez külön díszlettel, vizuállal, gyönyörű ruhákkal, táncosokkal, egy kiváló zenekarral, és külön kiemelendő egy akusztikus meglepetés blokkal, soha nem játszott dalokkal. Meg sem kell jegyeznem: mindezt a szó pozitív értelmében patikamérlegen kimérve, zéró hibázási lehetőséggel. Nevettem, sírtam, táncoltam, és a tüdőm is kiénekeltem azokra a dalokra, amikre kistiniből nővé váltam. A nap végére a következő konklúzióra jutottam: ha Taylor Swift képes 3 és fél órát végigénekelni és magassarkúban végigtáncolni egy 75 méteres kifutón, én pedig már az állástól is kifáradok, rohadtul meg kéne vennem azt a kondibérletet, amiről már évek óta pofázok. Merthogy közben betöltöttem a 30-at – és ugyanolyan büszke rajongó vagyok, mint 15 éve a Youtube előtt a White Horse-t karaokezva, és leszek 30 év múlva is, amikor már valószínűleg egy 10 órás Taylor Swift koncerten fogok mérsékelt mozgáskoordinációval tombolni, a második generációs Swiftie-jeim társaságában.
Ez a cikk a nyomtatott Rockstar magazin 2024. augusztusi számában jelent meg.