Főszereplő szindróma vagy húsba maró őszinteség?

Sosem irigyeltem a zenei kritikusok munkáját. Bár a való életben órákon keresztül képes vagyok ventillálni nekem tetsző és számomra kevésbé kedves albumokról, pont ez a fajta szubjektivitás miatt bizonytalanodok el és vetem el általában a kritikák megfogalmazásának ötletét. Egy koncert vagy egy lemez mindenkinek más és más élményt nyújt – miért akarnám én bárkire ráerőltetni a véleményem?

2020-ban az idén a Sziget headlinereként is fellépő Halsey, Manic című harmadik nagylemezének megjelenésekor egy sémával szembesült. Hiába a globális listavezető Without Me, vagy az album dobogós debütálása a Billboard album eladási listáján, és az általános pozitív visszhang, lehetetlen, hogy a Pitchfork zenei magazintól jó kritikát kapjon. Az ő szemükben csinálhat ő bármit, mindig is csak a picsogó korai Tumblr celeb lesz, aki véletlenül popsztárrá vált, és ontja a traumáit a hasonlóan kattant hallgatóira. “Most már igazán összeomolhatna az a pincehelység, ahonnan a Pitchforkot üzemeltetik” – fakadt ki Twitteren akkoriban az énekesnő, mit sem sejtve arról, hogy a szerkesztőség abból a One World Trade Centerből működik, ami a szeptember 11-i terrortámadás egykori célpontja volt. Ez a szarkazmusnak induló, ám csúnya benézés persze még nagyobb cunamit indított el. 

Nemrégiben megtudtam, hogy a fő zenei megmondóknál íratlan szabály, hogy egy adott előadó esetén az első album kritikájához mérten szokás kezelni a további megjelenéseket. Ergo, ha a 2015-ös Badlands 4,9-es értékelést kapott, és hamarabb ment bele Halsey személyiségének firtatásába, mint magába a zenei produktumba, a Pitchfork – hitelességének megőrzéseképp – minden jövőbeli megjelenést ugyanazon kritikai szempontok alapján fog kezelni, szerzőtől függetlenül. 

2024 nyarát írjuk, Halsey túlvan egy a Nine Inch Nails tagjai által producerált, kritikailag kimagasló, Grammy-jelölt, ám egyáltalán nem populáris alternatív testhorror album megjelenésén. Két éve mondhatni szélcsend van, ami teljesen érthető, hiszen az énekesnő időközben anyuka lett, és néhány hónapja nyíltan egyedül nevelte hároméves kisfiát. “Röviden összefoglalva: örülök, hogy élhetek.” Ezzel a leírással, a derült égből érkezett a The Great Impersonator című, ötödik nagylemez nulladik dala, a The End, majd a hetek, hónapok teltével egyre inkább kibontakozni látszott a történet. Halsey lassan adagolva sokkolta rajongóit először lupus autoimmun betegségének diagnózisával, majd azt is bevallotta, hogy 2022 augusztusában leukémiát állapítottak meg nála. 

Adott egy – akkoriban – 27 éves nő, endometriózissal, több vetélés traumájával, egy vesét támadó autoimmun betegséggel, vérrákkal, és azzal az állandó rettegéssel, hogy halála esetén mi lesz kisfiával. Két kemoterápiás kezelés között dalszerző-szövegíróként azzal a tudattal szánja rá magát az alkotásra, hogy meglehet, éppen élete utolsó dalain dolgozik. De mi lett volna, ha más korba születik? Vajon akkor is popsztár lett volna? Akkor is anya lenne? Boldog lenne vagy depressziós? Akkor is megbetegedett volna? Milyen lett volna egy Halsey-dal a ‘70-es, a ‘80-as, a ‘90-es és a 2000-es években? Halsey elmerült a felsorolt évtizedek ikonikus, valamint számára kedves előadóinak könyvtárában inspirációszerzésként – nem, nem megszemélyesítésként, mint ahogy azt sokan a promociós fotósorozatok alapján gondolták -. Így született meg az október 25-én megjelent The Great Impersonator. 

Nem kell se rajongónak, sem agysebésznek lenni ahhoz, hogy a fenti információk tudatában kezeljük az új albumot. Nagyjából kétperces kutatómunkát igényel a neten, és ha neadjisten még olvasni sincs kedvünk, egy rövid albumpromo videóban mindezt az énekesnő, maga osztotta meg a közönséggel. Egy kicsit nagyobb belemélyedést igényel, ám az is hamar kiderül, hogy magát, a lupus betegséget is szokás “a nagy megszemélyesítőként” emlegetni, hiszen tüneteivel gyakran hasonul más betegségekhez, ami megnehezíti a biztos diagnózis felállítását. És akkor még nem is beszéltem a sajtóanyagokról, amit minden fő zenei médium megkap, benne háttérinformációkkal, az album megjelenés előtti meghallgatásának lehetőségével, és promóciós fotókkal. Magyarul, az újságíróknak adott minden eszköz ahhoz, hogy felkészüljenek egy anyagból, elmélyüljenek a dalokban, és mindent összevetve formáljanak véleményt egy lemezről. 

És most térjünk vissza a szubjektivitáshoz. A jó zene relatív, mindenkinek más az ízlése, ez teszi izgalmassá, mint minden művészeti ágat. Viszont az a mennyiségű méltatlan vélemény, amit Halsey új albuma kapott a Pitchforkól és Anthony Fantanotól, “az internet legelfoglaltabb zenemániásától”, nem hagyható szó nélkül. Az említett két kritika – egy 4,9-es és egy 1-es értékelés – a dalszerzés hátterére rá se legyintve olyan gondolatokkal dobálózik, miszerint “Halsey folyamatosan áldozatot játszik”, “főszereplő szindrómája van”, és különben is, “túldramatizál mindent”. Igen, Halsey valóban áldozat. Megtámadta a saját szervezete. Főszereplő szindrómája van, hiszen ki más életéből meríthetne inspirációt, ha nem a sajátjából? Rákban szenvedni és nem tudni, ki fogja felnevelni a kisgyereked, ha nem éled túl, pedig igen, kifejezetten drámai. 

Senkinek sem muszáj kedvelnie Halsey munkásságát, ám az öncélú gyülölködésnek és az empátia teljes hiányának szerintem nincsen helye egy kritikában. Hiába nem lett zeneileg a kedvenc albumom a The Great Impersonator, mindig is csodálni fogom Halsey-ban azt, hogy mindent egy lapra felrakva, egy olyan megrendítően őszinte lemezt adott ki, ami komfortot nyújt nők milliói számára. A betegeknek, az elhagyottaknak, a megálázottaknak, a kiszolgáltatottaknak, és azoknak, akik már szembenéztek egyszer a halállal, de még volt erejük arcon röhögni azt. 

Ez a cikk a nyomtatott Rockstar magazin 2024. december-januári számában jelent meg.