A Queen Freddie Mercury nélkül

Egyszerűen nem megy ki a fejemből az érzés: állok az egyik kedvenc fesztiválomon, és csak bambulok a színpad felé. Nem voltam álmos, csak nagyon furcsa volt az, amit láttam és hallottam. De nem a hangosítással volt gond, vagy a színpadképpel, és a zenével sem. Minden tökéletes volt, profi, és nagyon egyben, mégsem volt az igazi. Ez egy AWS koncert volt, Siklósi Örs nélkül. Azóta pörögnek bennem a látottak, vagyis az örök dilemma, amire 1977 óta nem létezik helyes válasz: mi van akkor, ha a főhős meghal?

Néha nem kell filmeket nézni a borzongáshoz, mert az élet magától is dobálja a legszörnyebb sztorikat. Így történt ez kereken negyvenhét éve is, mikor a karrierje csúcsán lévő Lynyrd Skynyrd zenekar bérelt repülőgépe – alig három nappal a banda legfrissebb korongjának boltokba kerülése után – egy kényszerleszállási kísérlet közben a Mississippi-mocsárvidékébe csapódott. A zenekar énekese, Ronnie Van Zant, a gitáros, Steve Gaines, valamint a vokalista lány, Gaines nővére a helyszínen szörnyethaltak. Groteszk módon a baleset csak még jobban felkorbácsolta a csapat iránti amúgy sem visszafogott érdeklődést, a zenekar mégis – teljesen érthető módon – több mint egy évtizedre elhallgatott. Majd 1987-ben, amolyan főnixmadárként, saját hamvaiból éledt újjá – értem ez alatt, hogy a csapat új frontembere éppen a tragédiában odaveszett Ronnie tizenkét évvel fiatalabb öccse, Johnny Van Zant lett. Ekkor kezdődött a southern rock egyik legikonikusabb képviselője, a Lynyrd Skynyrd második aranykora. Sőt, talán ezek az évek vitték el őket a tényleges világhírnév felé. Egyben pedig ez volt talán az első eset, ahol a rockzene történetében felvetődött a dilemma, hogy mi történik, ha a főszereplő nincs többé? Tovább élhet-e nélküle a zenekar? Vagy ha tovább is él, tényleg ugyanarról a zenekarról beszélünk még? Helyes megfejtés azóta sem született.

Nem telt el öt év, és a megválaszolhatatlan kérdés újra aktuális lett: 1991 novemberében talán a valaha volt legnagyobb ikon hunyta le a szemét örökre, a világ Freddie Mercury nélkül maradt – habár a Queen ekkorra már a létező összes elismerést és sikert is bezsebelte, a királynőnek még évtizedekig tündökölnie kellett volna. Ám a sors könyvében más volt megírva, így az álom harminchárom éve véget ért, amikor a régóta egészségügyi problémákkal küzdő (az más kérdés, hogy ezt konkrétan a halála előtti utolsó napig titkolta), alig középkorú Freddyt legyőzte az AIDS. Az, hogy lesz bármiféle folytatás, egyáltalán nem volt kőbe vésve, a zenekar szétszéledt, szólóprojektezett, vagy csak érthetően el volt veszve – a tragédia utáni első Queen bulit következő év áprilisában tartották, Freddy Mercury emlékkoncertként. Ekkor a megmaradt három tag mellé több zenész is csatlakozott, Freddy barátai, tisztelői, Robert Planttól egészen James Hetfieldig. Majd a következő időszak egyfajta lebegésben telt, de amennyire lehetett, életben tartották a zenekart: például megjelent a csapat utolsó hivatalos lemeze, a Made in Heaven, nagy részben az énekes fiókban porosodó dalaiból, amit a kritikusok igen megosztónak ítéltek. De az évek alatt a May – Deacon -Taylor trió beugró énekesekkel is próbálkozott: így énekelt Queent többek között Paul Rogers és George Michael is, és ez időben született meg a Robert De Niro produceri bábáskodása alatt a Queen musical is. Ez a tulajdonképpeni vegetálás időszaka egészen 2012-ig tartott, amikor sok a „bénázás” után végül a Queen kötelékében maradt May és Taylor (Deacon időközben heló, lelépett) megtalálták maguknak az American Idolban hasító Adam Lambertet. Első körben persze, mint ahogy ezt jó pletykáknál szokás, mindannyian tagadták, hogy hosszabb távú sorsközösséget terveznek, mégis Adam lett a Queen új énekese, és az is, a mai napig. Az persze más kérdés, hogy vajon bárkivel és bárhogyan is helyettesíthető-e Freddie Mercury utánozhatatlanul egyedi vibrálása, jelenléte, lénye. Vagy éppen kell-e egyáltalán erőltetni Lambertet, na meg azt, hogy tökéletesen illjen a képbe a puzzle darab, aki a mikrofont tartja? Lambert számomra például, de millióan gondolhatják máshogy, egy igen nagy kakukktojás a rocktörténetben, akit maximum – bár már miközben leírom a mondatot is szürreálisnak hangzik a dolog – kizárólag exhibicionizmusa tesz „hasonlóvá” Freddyvel. Mondjuk, ezt lehet, hogy May-ék is valamennyire érzik, vagy legalább azt, hogy a közönség lelkesebben vásárol meg egy jegyet egy Queen + Adam Lambert előadásra, mintha az utód teljesen bele lenne olvasztva Freddy emlékezetébe. 

Sajnos hazai példa is akad, nem is egy, ami illik a sorba: 2013 óta Bódi László, vagyis Cipő nélkül szól a Republic, a semmivel össze nem téveszthető hangot már csak a lemezek, kazetták, cédék őrzik. A helyét pár kútba esett próbálkozás után egykori zenésztársa és barátja, a basszusgitáros Boros Csaba vette át. Másik barátja, a gitáros Tóth Zoltán pedig úgy látta jónak, ha külön utakon folytatja – neki egyszerűen sehogy sem fért bele a Cipő nélküli Republic. Urban legend bár, de állítólag volt köztük egy fogadalom, hogy egymás nélkül nem folytatják.. Tóth Zoltán amúgy éppen nemrég, Abaházi rádióműsorában mesélt arról, hogy ő ezt az egészet mennyire rosszul, szinte árulásnak élte és éli is meg a mai napig, és hogy szerinte nem ez a méltó módja Cipő emlékének életben tartásának – mármint, hogy a csapat fut tovább, mintha mi sem történt volna. Ő maga például pár éve megalapította a Kék és narancssárga project nevű zenekarát, ahol bár ugyanúgy Bódi László szerzeményekkel utaznak, eszük ágában sincs a Republic hakniztatni. A sors érdekessége, hogy ez a két formáció, mármint a mai napig Republic nevet viselő, és a Tóth Zoli féle, ahogy a social media oldalukon fogalmaznak, a régi esszenciát továbbvivő, teljesen megfér egymás mellett. Nyilván amúgy a fő kérdés inkább az, hogy egy igazi rajongónak elég-e, hogy az imádott együttes jól ismert dalait hallgathatja élőben, vagy az is fontos, hogy azt kitől, hogyan és milyen körítéssel kapja. 

Ugyanez a furcsa dilemma kapott el nyáron az AWS-t nézve is, mert bár AWS koncertre mentem, mégsem azon voltam. És ez senkinek sem a hibája: mert Stefán Tamás szuper frontember, tökre van vibe, meg minden, és a többi AWS tag is irgalmatlanul odateszi magát, a modernmetalos arcleszakadás garantált, csak nem AWS néven, és nem a Viszlát nyárral. Félreértés ne essék, nem voltam sohasem óriási fanatikusa a zenekarnak – szívesen meghallgatom a dalaikat, csípem a műfajt, és ismertem Örsöt is, de ez egyáltalán nem személyes kérdés.  Másról van szó: ha egy annyira karizmatikus, csupa nagybetűs frontemberre építi fel magát egy csapat (akár szándékosan, akár, csak mert így alakul), mint amilyen Örs, Cipő, vagy éppen Freddy (és persze még nagyon sokan mások) voltak egyszer, akkor, ahogyan a főhős létezése egekbe repítheti, úgy a hiánya is örökre megbélyegzi a történetet – mert a nagy szárnyalásnak ára van. 

Írta: Kurcz Orsi

Ez a cikk a nyomtatott Rockstar magazin 2024. szeptemberi számában jelent meg.