A kilencvenes évek elején lett teljesen elfogadott laza, beleszarós, elhangolt, hamis, rossz minőségű, mégis nagyon közelről, nagyon erősen megszólító lemezeket kiadni, nagyjából a lo-fi indierock címke alatt. A Pavement volt a műfaj császára, de annak fő dalszerző-énekese, Stephen Malkmus már korábban is benne volt egy másik hasonló együttesben, a Silver Jews-ban. A Silver Jews fő dalszerző-énekese viszont David Berman volt, aki költőként és képregénykészítőként is tevékenykedett. Mivel az első Silver Jews-kislemezek és EP-k a Pavement befutása után jelentek meg, elkönyvelték a zenekart a Pavement oldalági projektjének, holott önálló formáció volt, végig Berman dalaival, és a Pavement-tagok hol feltűntek a lemezeken, hol nem. Néhány lo-fi alt-countrys indierock-klasszikus után Berman 2008-ban egy folkosabb, de szintén remek lemezzel elbúcsúzott, és visszavonulásában döntő szerepe volt annak, hogy szégyellte apját, aki nagyhatalmú alkohol- és fegyveripari lobbista. Az elmúlt tíz évben könyvet, forgatókönyvet próbált írni, két dalban együtt dolgozott az ausztrál Avalanches-zel és idén némileg váratlanul visszatért ezzel az új zenekarral, amiben a két fő társ a pszichedelikus folkos Woods együttes két fő tagja. A Purple Mountains bemutatkozása a korábbiaknál mívesebb hangszerelésű lemez, ám jól felismerhető benne Berman kibukott, (ön)ironikus őszintesége és humora, még a Silver Jews-búcsúnál is fókuszáltabb dalokkal. De nem kell ismerni az előzményeket: ezek a lehangoltságot nagyon felemelően elmesélő dalok az év egyik legemlékezetesebb albumát adják össze.
Dömötör Endre
