Hét számot tartalmaz, ezek közül kettő, (a Blackstar és a Lazarus) Johan Renck képi megjelenítésében már korábban, klipként is látható volt. Nyilván nem véletlen ez a nyomatékosítás. A kép és a zene úgy tartozik egybe, ahogyan Bowie és Renck képességei: az alkotás folyamatát tekintve, szerencsés módon egymást kiegészítve alkotnak egységet.
Az album zenéje folytatása – megszüntetve megőrizve – Bowie hangzásvilágának. Annak, aminek lételeme a változás, az átalakulás. Bőkezűen szórta eddig is ránk, egyszerre mainstream (akár az érthetőség szempontjából is), és egyszerre extrémen egyéni műveit, nem egyszer az ikonikus stílbravúrra törekedve. A nyitószám Blackstar is ilyen. Egyszerre űrkaland, ami a fiatal Bowie világában is meghatározó volt, aztán a Let’s Dance (1983) korában már szárba szökkent hangzása is erőteljesen érezhető, ami egyébként nagy ívet írt le máig. A tartalom változott, persze most is mitológikus, ugyanakkor semmiképp nem cool, hanem inkább eksztatikus, hangsúlyozottan sámánisztikus (Blackstar 08:33-tól). Ebbe az irányba mutat a sok rángásos motívum. Komoly intellektuális és ezoterikus háttere is van, amire itt nincs mód kitérni. Akit érdekel, kedvére kiváncsiskodhat itt. Ebben az interjúban és más háttéranyagokban feltűnik Aleister Crowley, de akár az Iszlám Állam is.
A Lazarus többértelmű visszatekintés. Mint ahogy az album több darabja is visszaemlékezés. A sok persona/álarc közül ez kerül előtérbe. A Tis Is Pity She Was a Whore és a Sue (Or In a Season of Crime) a populáris jazzrock hangzás jegyében születtek. Ezekben, de majd minden számban ott a hatásos szaxofon szóló is. A Girl Loves Me szimfónikus effektjei jól illenek a szellemes, szofisztikáltan humoros zenei hatáshoz. A többértelmű Dollar Days-ben ott az irónia és az önirónia. Mint, ahogy az I Can’t Give Everything Away üzenetét is pontosan érthetjük.
Az új album az életmű jelentős darabjainak egyike.
Sándor Tibor
