Már az elején leszögezem, hogy nem egy klasszikus értelemben vett pszichedelikus albumokat tartalmazó összefoglalót olvashatsz, mármint abban az értelemben, hogy én például elég tágan értelmezem a p betűs szót. Szóval akár lehetne a "legjobb elszállós zenék" is a cím. A szelekció és a vélemény teljes mértékben szubjektív.
2015 legpöpecebb hallucinogén LP-je nálam egyértelműen az Ozric Tentacles – Technicians of the Sacred lett. Már többször volt szerencsém hallani és látni őket (kétszer Ozorán), de a legnagyobb hatást mégis az áprilisi lemezbemutatójuk érte el az Akváriumban. Szerintem így kell összehozni az elektronikus zenét a rockkal, ráadásul élőben megszólaltatva. 70-es évekbeli acidparty, teljes elborulás. Az új dupla lemez hoz mindent, amiért megszerettük az ozricos hangzást: masszív ám sokszínű ütemek, szivárványszerűen hömpölygő szinti-folyamok, vagány basszusgrúvok és persze szétszállós gitár. Minden trackben akad valami izgalmas agycsavaró; apa, anya és fia full összhangban tolják a készkedést. Ja és a nem elhanyagolható tény: az Ozric dobosa pécsi!!
Másik nagy kedvenc 2015-ös albumom nem konkrét értelemben vett pszichedélia, mégis szinte minden sejtjét átjárja egyfajta homályos lebegés: Grimes – Art Angels. A még csak 27 éves kanadai lány negyedik nagylemezét szinte teljes mértékben egyesegyedül készítette el; kezdve a számírástól a hangszerelésen és keverésen át a lemezborítóig. Már ezzel megnyerne, de a korongot hallgatva mindig rá kell jönnöm: talán ez az év legjobb poplemeze, holott majdnem nem is pop. Ritkán hallok ilyen ízlésesen összehozott muzsikát, ami ráadásul hajszálpontosan egyensúlyoz az underground alternatívabb megközelítései és a hagyományos értelemben vett popzene közt. A hangzás javarészt elektronikus, de Grimes olyan ügyesen pakolgatja egymásra a dolgait, hogy szinte fel sem tűnik, hogy nem egy popzenekar szól. Bravó!
Következik ismét egy kakukktojás; ő aztán végképp nem pop, de nem is pszichedelikus, mégis valahogy illik ide. A művésznőt mindannyian jól ismerjük már. Björk – Vulnicura. Az izlandi csodabogár új albuma nem egy könnyű hallgatni való, az biztos. Ám ha a megfelelő időben és helyen tesszük be, simán eljuthatunk a fülorgazmusig. Ami elsőre szenvedésnek tűnik, az maga a gyönyör; az először kényszeres nyekergésnek hitt ének simogató altatódallá változik. Björk kiforrott hangját teljesen kiszolgálják a mélyben csordogáló elektronikus ütemek, választékos effektek (Arca producerkedésével) és az erre épülő vonósok, amiket maga a lány hangszerelt. Mintha egy űrből jött cica harapdálná lágyan a fülcimpánkat. Ismét egy univerzális hölgy, aki ráadásul úgy építgeti mindig színvonalas életművét, hogy közben észre sem vesszük, hogy a kísérleti nyulaivá váltunk, persze zenei értelemben.
Ott – Fairchildren albuma igazi minőségi és menőségi zenét rejt. Az angol producer többször megfordult már hazánkban, főleg psytrance fesztiválokon, de klubozott már a fővárosban is. Muzsikája már néhány ütemből levágós, teljesen egyéni bólogatós hangzásának és hipnotikus dallamainak köszönhetően. A jórészt dub-alapú számok eddig se szűkölködtek szerteágazó hatásokban, de itt aztán végképp elszabadul a stíluskontroll: világzene keletről, downtempo nyugatról, ősi népzenék, pszichedelikus rock, bújtatott szintipop és persze trance; számtalan közreműködő által. És az egész zene úgy, ahogy van, mosolyra fakaszt minden hallgatáskor; árad belőle a béke, a napfény és mindezek tetejébe simán bulizható. Ott egy zseni.
Ismét rockos vizekre evezünk, ezúttal három lemez egyszerre: Riverside – Love, Fear and The Time Machine /// Steven Wilson – Hand. Cannot. Erase. /// TesseracT – Polaris.
Azért vettem egy kalap alá őket, mert mindannyian a progresszív rockzene megkerülhetetlen és egyéni művészei, ám új lemezeikkel maradtak a jól bevált recepteknél, ami egyáltalán nem baj, sőt. Inkább kimaxolják azt, amit eddig is hallhattunk tőlük. Persze azért akadnak új irányok: a Riverside poposabb köntöse, a TesseracT szellősebb témázása (és visszatérő új-régi énekese), na meg Wilson burjánzó elektronikája, ami már csak hab a tortán a tökéletesen szóló igazi progresszív muzsikáin; ráadásul az öreggel találkozhatunk tavasszal Budapesten!
Következzen egy vérbeli pszichedelikus trance album: Eat Static – Dead Planet. Sokan viszolyognak a goától, pedig kevés olyan műfaj akad, ami ennyiféle különböző stíluselemet vegyítene magába úgy, hogy közben szinte teljesen egységes a (hangzás)világa. Eat Static régi motoros, mindig is az experimentálisabb elektronikus producerekhez tartozott, erre most sem cáfolt rá. Új lemeze dupla anyag lett; az első része inkább a táncolhatóbb ritmusok felé kacsingat, a másik a lazulósabb, ám az utazás sokrétű: klasszikus goatrance, progresszívebb ütemek, masszív psytrance, eklektikus chill; mind-mind jelen vannak, ahogy a The Cure-os Robert Smith is közreműködik egy dalban. Ha sokszínű, mégis kísérletezős pszichedelikus elektronikára vágysz, hallgasd meg!
2015-ben két(!) albummal jelentkezett a Beach House. Először a Depression Cherry majd a Thank Your Lucky Stars. Az amerikai formáció egy énekes-szintis lányból és egy gitáros-szintis fiúból áll; ha azt mondom, dream-pop, nem lőttem messze. Jól felismerhető minimál muzsikájuk azonnal belopja magát a szívekbe, a ködös melankólia misztikus bájjal tölti meg hallójáratainkat. Semmi extra, mégis tiszta különlegesség árad e két lemezből; ahogy címük is utal rá, az első inkább befelé fordulósabb, a másiknál jobban fellélegezhetünk, ráadásul az egésznek van valami retro utánérzése.
Az Another Fine Day nevű angol úriember A Good Place to Be című albuma igazi különlegesség, pedig egyszerű, többnyire zongoraalapú tiszta ambient szól, de úgy, ahogy kell; minimális elektronikus alapok, jazzes kitekintések, száz százalék hangulat, mesteri minőség.
Martin Nonstatic – Granite lemeze is főleg ambient, a pszichedelikusabb fajtából, naná, hisz a stílus zászlóvivő kiadójánál jött ki, az Ultimae Records-nál. Kitűnő kortárs elektronika jelentős dubtechnoval fűszerezve, nyújtott periódusok, befelé csordogálás a gránitkőzetekbe.
A végére egy talán kevésbé ismert banda kevésbé ismert lemeze maradt: a Keep Shelly In Athens – Now I'm Ready az egyik személyes kedvencem. Old school diszkó vs kortárs elektronika, 80-as és 90-es évekbeli hangulat, de mai popköntösben. Ismét egy fiú-lány páros, Görögországból. Hipnotikusan hömpölygő, mégis tisztán táncolható zene ez, olyan hangulatokkal, hogy nem tudod eldönteni, melyik évtizedben jársz. Mindez izgalmas és cseppet sem unalmas módon szólal meg a majdnem negyvenperces albumon, megidézve rég elfeledett házibulikat, szerelmeket, együtt- és egyedülléteket. Érdemes ráhallgatni az előző lemezeikre is…
Császár Gergő