November 8-án az MVM Dome színpadán 20. jubileumát ünnepli az ausztrál Parkway Drive. A Winston McCall-vezette metalcore ötösfogat a legkisebb kluboktól kezdve a VOLT Fesztivál headliner-szerepéig már számtalanszor tiszteletét tette Magyarországon, így azoknak, akik korán kapcsolódtak be a banda életébe, volt szerencséjük végigkövetni az egész Parkway-evolúciót. Nosztalgikus exkluzív interjúnkban Winston mesélt a 2000-es évek ausztrál metalszcénájáról, személyes fejlődéséről, és a szélsőséges magyar időjárási körülményekről is, amikkel korábban nehezen birkózott meg.
Idén kezditek a huszadik születésnapi turnétokat, annak ellenére, hogy 2003-ban alakult a banda. Hogy-hogy két évvel később ünnepeltek?
Tulajdonképpen a covid cseszett ki velünk. (nevet) Tervben volt egy ausztráliai turnénk, amit elhalasztottunk, csak egy pár hónappal ezelőtt tudtuk lenyomni. Annyira jól sikerült, hogy kitaláltuk, hogy a világ minden pontján meg akarjuk ismételni. A rajongók annyira klasszul kapcsolódtak hozzá, hogy gondoltuk, megadjuk mindenkinek a lehetőséget.
Mi volt a banda fő üzenete 2003-ban és hogyan változott az évek folyamán?
Szerintem a korai időszakban csak az intenzitásra törekedtünk, arra, hogy kellő adrenalin legyen a dalokban, olyanok legyenek, mint egy villámcsapás. Nem terveztünk ezen változtatni, nem volt víziónk arra, hogy hogyan fejlődjünk. Aztán, ahogy telt az idő, elkezdtük élvezni, amit csinálunk, és elég jók is lettünk benne, új dolgokat próbáltunk ki, változott az üzenet és az irányok. Ahogy felnőttünk, a zenénk is fejlődött és a banda is. Természetesen történt. Öt különböző személyiség van a zenekarban, idővel mindnyájunknak kialakult a saját érdeklődési köre, de a célunk közös maradt, különlegeset akartunk alkotni.
És hogy változott a hangzás?
Masszívan. (nevet) Az eredete nem változott, de annyi minden változott bennünk, abban is, ahogy a dalok születnek, és ahogy mi magunk is fogyasztjuk a zenét. Ezt mind beépítettük a hangzásba. Nem úgy indult a banda, hogy egy stílust kell vinnünk a végtelenségig. Amikor elkezdtük, minden egy kihívás volt, új és más. Ha már nem volt meg bennünk ez az érzés, új irányt vettünk. Húsz évnyi megőrülés, volt itt minden.
Milyen volt akkoriban az ausztrál metal szcéna, és mi a helyzet mostanában?
Szerintem jelenleg erősebb, mint valaha. Összehasonlításképpen, amikor mi alakultunk, nagyon kevés esély volt arra, hogy egy ausztrál banda koncertjére 100-nál többen elmenjenek. Iszonyatosan pici volt a szcéna. Persze, sok aktív zenekar volt, de inkább undergroundnak számított.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Rockstar Magazinból, amely itt, online is olvasható.
vagy ha már előfizető vagy, lépj be!
Előfizetőink online olvashatják az összes nyomtatott magazinos cikkünket, és természetesen több extra tartalmat is kapnak.
Támogasd a zeneipart! Olvass Rockstar Magazint!
Mi számított akkoriban népszerűnek?
Hát, a Metallica akkoriban nagyot ment, a Slipknot is, Linkin Park, minden metal banda, ami jól futott Amerikában. Az itthoni metal kultúra sokkal kisebb volt, mondhatni mi voltunk a berobbanás előfutárai. Ahogy mondtam, maximum 100-200 ember volt a bulikon, teljesen eldobtuk az agyunk, amikor először, a második albumunk megjelenése után 500 jegyet adtunk el. Az a menet akkoriban a valaha volt legsikeresebb ausztrál metal turnénak számított, ahogy a Killing With A Smile lemez is rekordot döntött meg eladásban. Ez pár ezer album eladását jelentette csak, de akkoriban ez már rohadt nagy őrületnek számított.
Két évvel később, a Horizons albummal már 2000-es koncerthelyszíneket töltöttünk meg, aztán hirtelen az ország legnagyobb metalkoncertjeit adtuk. Onnantól kezdve más felelősséggel tartoztunk a szcénának és muszáj volt folyamatosan fejlődnünk.
Mi volt az első, emlékezetes nagykoncertetek?
2004-2005 környékén egy ausztrál fesztivál, a Big Day Out. Akkoriban ez volt az ország legnagyobb zenei fesztiválja, vagy 40.000 embert mozgatott meg. Egy sátorban, mi nyitottuk meg a fesztivált, reggel 11 óra körül. Mi voltunk a legkeményebb banda az egész fesztiválon, arra számítottunk, hogy senki se néz majd meg minket, erre tele lett. Életünk első fesztiválján vagy 3000-en néztek meg minket. Emlékszem, akkora volt a színpad, hogy rohannom kellett az egyik végéből a másikba. Ha túl messze futottam a monitorládámtól, nem hallottam magam. (nevet) Annyira eszméletlen volt, hogy szerintem ott lettem fesztiválfüggő.
Van bármi, amit megbántál a banda karrierjében? Valami, amit mai fejjel másképp csinálnál?
Persze, sok mindent csinálhattunk volna másképp, de ha most visszatekintek, hálás vagyok a dolgok alakulásáért. Ha bárhol megszakítottuk volna a láncot, lehet, hogy ma nem lennénk ott, ahol vagyunk. A legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy ilyen messzire jutunk, hogy a zenekar azzá válik majd, ami. Persze voltak rossz döntéseink, amit ma már másképp csinálnánk. Másképp viselkednénk emberekkel, nem hoznánk meg ugyanazokat az áldozatokat, amiket korábban, de a nap végére mégis itt vagyunk.
Mi a legklasszabb rajongói sztorid?
Annyi van! Nehéz választani, mert a legtöbb nagyon személyes. Mindig megérint, amikor valaki azt meséli, hogy a zenénk miatt nem vetett véget az életének. Rengeteg szeretetet kapunk, különlegesek ezek a kapcsolatok. Sosem akartunk elérhetetlen rocksztárok lenni, szinte mindennapos az, hogy kávézókban beszélgetek rajongókkal, vagy a piacon azokkal, akik éppen Parkway koncert miatt jöttek a városba. Sok történetet hallottam, mesélnek a gyerekeikről, arról, hogy beutazták a világot miattunk, vagy éppen egy koncertfilmünk hatására kezdtek gitározni. Apró változások, amiket a zenénk idézett elő. Az én életemben is voltak zenekarok, akikre felnéztem és megváltoztatták a zenei perspektívámat. Én is ezt akarom csinálni.
Idén 6 év után tértek vissza újra Magyarországra. Egy barátom emlékeztetett, hogy 2012-ben a VOLT Fesztiválon léptetek fel, strandpapucsban.
Flip-flopban és strand gatyában! Emlékszem, olyan kibaszott meleg volt, hogy az utolsó dalnál a színpad szélén ültem és vízipisztollyal locsoltak.
Volt lehetőségünk megtapasztalni a magyar telet is, azt hiszem rekordot képviseltek a legmelegebb és a leghidegebb koncertjeinknél is.
Talán az Ire turné lehetett, amikor betegen léptem fel Budapesten, kültéri buli volt és majd’ megfagytam. Ha jól emlékszem, nem havazott, de nagyon közel állt hozzá, én meg izzadtam a láztól a színpadon. Magyarországtól mindig rengeteg szeretetet kaptunk már a legelejétől kezdve. Emlékszem a kicsi koncertekre, amikor még előzenekaroskodtunk és kézben cipeltük a cuccunk a lépcsőkön, vagy ott volt a Barba Negrás buli is, szintén iszonyatos hőségben. Mindig óriási a hangulat nálatok, el sem hiszem, hogy már 6 éve nem voltunk. Hát igen, a covid megintcsak zavart hozott az időérzékembe.
Idén november 8-án pedig már az MVM Dome-ban léptek fel Budapesten, olyan bandákat követve, mint a Depeche Mode vagy a Sleep Token. Ez azért elég menő, nem?
Brutál menő! Nagyon várom, hogy elvigyük hozzátok is ezt a showt. A legeslegelső európai turnénk óta járunk hozzátok, ami már nagyon-nagyon rég volt. Imádom, hogy a magyar rajongók bejárták velünk a teljes utat. Nagyképűség lenne azt mondani, hogy szétdurrantjuk majd mindenki agyát?
Szerintem jogosan mondod, elképesztő a mostani setetek. Van bármilyen színpadi megoldás, amiről mindig is álmodtál?
A jelenlegi színpadi vizuálunk volt mindig is az álmom. Ebbe a turnéba 20 év tapasztalatát és élményét építettük bele, nemcsak zeneileg, hanem színpadépítésben és vizuális effektekben is, az egészet összegyúrtuk egy showba. Hiába vagyunk a legnagyobb koncerttermekben, mégis olyan érzést kelt az egész, mint egy kicsi hardcore buli, ahol többször teszed fel magadnak a kérdést, hogy “mi a franc történik?”. Csak öt srác vagyunk, akik imádnak zenélni. Próbáljuk a legvadabb rock and roll showt felpakolni a színpadra, amit valaha láttatok.
Tűz, pyrotechnika…
Hidd el, nagyon kemény! Nehéz videón vagy fotókon visszaadni mindent, ami a színpadon történik.
Más lesz az európai setlist, mint amit Ausztráliában játszottatok?
Hasonló lesz. Szerettük volna összegezni az elmúlt 20 évünket, átsuhanni a valaha volt legdinamikusabb és ikonikusabb pillanatainkon. Nosztalgikus, mégsem kelt öregség-érzetet, és betekintést nyújt abba is, amit a következőkben tervezünk. A legrégebbi dalokat újak váltják, a könnyedebb számokat a legkeményebbek, mégis van közöttük egy kapcsolódás. Ha szereted a Parkway-t, de nem láttad őket 20 éve, szeretni fogod a koncertet. Ha a legutóbbi albumunk a kedvenced, akkor is. Bármikor kapcsolódtál be a banda életébe, egy ponton biztos betalál majd! Ha pedig nem ismersz minket, vagy akár nem bírsz, mégis eljössz a koncertre, akkor is azt fogod mondani, hogy sose láttál még ilyen vad bulit. Ezt garantálhatom!
Említetted, hogy kemény évnek néztek elébe – dolgoztok új zenén is?
Történnek a dolgok. Lehet, hogy már meg is történtek! Nem akarom kiugrasztani a macskát a zsákból!
Pedig próbálkozom! (nevet)
Tudom, én pedig nagyon próbálok semmit sem kiszivárogtatni! (nevet) Maradjunk annyiban, hogy sok meglepetéssel készülünk, és hamarabb, mint gondolnád! Ha dalszerzésről van szó, sosem lustálkodunk, folyamatosan dolgozunk új dalokon. Ahogy befejezünk egy albumot, máris a következőn agyalunk.
Az interjú a Rockstar Magazin 2025 februári számában jelent meg.
