Prioritás a Helmet számára Budapesten fellépni – interjú Page Hamiltonnal, a HELMET frontemberével

A világ egyik legjobb zenekara, a HELMET, a világ egyik legjobb lemezével, az idén 30 éve megjelent Bettyvel turnézik épp Európában. Budapestre december 3-án érnek, ahol az Analog Music Hallban fogják barátságosan és nagy műgonddal leszedni a fejünket. A zenekar alapítójával és frontemberével, a mindig szuper kedves, nyitott és közlékeny Page Hamiltonnal beszélgetett telefonon Pritz Péter a koncert kapcsán. Az interjú kibővített változatát a Rockstar Magazin december-januári számában olvashatjátok.

 

Hogy megy a turné?

Nagyon jól, köszönöm. A mai németországi fellépésre két nap alatt elfogytak a jegyek, így áttettük a koncertet egy háromszor akkora helyre, mint ahol eredetileg játszottunk volna. Az összes németországi koncert szuper jól sikerült, remek volt a közönség mindenhol. Belgium is elég jó volt; ott egy kicsit talán visszafogottabb volt a közönség, de így is nagyon jól éreztük magunkat. Eddig még semmi gikszer nem volt a turnén, szerencsére, ezt mindjárt le is kopogom.

 

30 évvel ezelőtt a nyár elején jelent meg a Betty. Akkor voltam életemben először Kaliforniában, és egy ismerősöm mutatott pár Helmet-számot, amik azonnal magukkal ragadtak, úgyhogy elmentem és megvettem a Bettyt CD-n, és azt hallgattam egész nyáron. Pár nappal ezelőtt, amikor készültem az interjúra, végighallgattam (itthon Budapesten) az albumot újra, és egy gyönyörű időutazás lett belőle. Láttam a szobát, ahol ott kint a lemezt hallgattam, az arcokat körülöttem, a pálmafákat a ház körül, a tipikusan Los Angeles-i fazonokat az utcákon, éreztem a város hangulatát, szóval szuper élmény volt. Teljesen visszarepített a zene oda, az akkori jelenembe. Tudom, hogy harminc év nagy idő, de el tudod nekünk mesélni, mik zajlottak akkor körülötted, mi ment akkoriban a fejedben, és úgy általában milyen körülmények közt készült a Betty?

Akkoriban szakítottunk a barátnőmmel, akivel addig együtt voltunk, aki aztán később a feleségem lett, ma meg már az exfeleségem. A Második Sugárút és a 16. utca sarkán laktam New Yorkban. Volt egy szomszédom, egy őrült nő, aki mesélte, hogy a legendás blues zenész, Big Joe Turner lakott korábban abban a lakásban, amelyikben én akkor. Lehet, hogy ennek köszönhetően egy-két számban visszaköszön a lemezen Big Joe Turner vibe-ja is. A Biscuits for Smut című számot a szüleim házában írtam, amikor egyszer meglátogattam őket Oregonban. Miközben a lemezen dolgoztam, Kurt Cobain meghalt, akivel baráti viszonyban voltunk, és eléggé megrendített a halála. Szóval, elég sok minden zajlott az album készítése idején. Addigra már nagyrészt kiábrándultam a zeneiparból, a zenekart ugyanakkor nagyon szerettem, és valahogy úgy éreztük, hogy a(z előző lemez), a Meantime sikere után már azt csinálhatunk, amit akarunk, így sokat kísérletezgettünk, és az akkori basszusgitáros, Henry Bogdan és a dobos, John Stanier sokat hozzátett a lemezhez. Johnnal egy ideig még együtt is laktunk, és megmutattam nekik, hogyan szerzem a dalokat, és onnantól egy csomó ötlettel tudtak előállni. Henry írta például a The Silver Hawaiian, a Rollo és a Flushings című számokat, amiket aztán én raktam össze. Ahogy az egész lemeznek is én voltam a producere, miközben vagy hat másik ember szerepel az albumon, mint producer. Az egyikük egy T-Ray nevű srác volt, egy hip-hop arc, aki egyszer odajött hozzám, és azt mondta jellegzetes déli akcentusával: „Page, annyira összerántottad ezt a lemezt, hogy nekem semmi dolgom nincs vele.” Mire én: „Akkor minek is fizetünk neked 30 ezer dollárt?” De végül persze eltette a pénzt, majd jókedvében filctollal arcokat rajzolt a stúdióban egy tálban lévő gyümölcsökre (nevet). 

 

 

Sok ember úgy tartja, hogy a Betty a Helmet legjobb lemeze. Tudom, hogy egy zenész általában nem tudja megmondani, hogy melyik a pályafutása legjobb albuma, vagy nem is illik ilyet kérdezni, így akkor a kérdés az: mit jelent számodra a Betty? 

Az biztos, hogy a mai napig jó játszani ezeket a számokat. 14 dalt nyomunk le egymás után élőben, és egyik sem unalmas. Új élet költözött beléjük, többek közt azért, mert amikor vettük fel a lemezt, a szólóimat akkor is improvizáltam, és ez ma is így van a színpadon: egyszer sem játszom ugyanazt a szólót, mint előző este. Én vagyok a fura „rockgitáros”, akinek mellesleg van egy halom dalszövege.
 

Szóval, akkor egyben lejátsszátok az albumot, utána meg jönnek a további kedvenc Helmet-számaink? 

Igen. Tartunk a Betty után 10 perc szünetet, iszunk egy sört, és visszajövünk a színpadra. Ez jó a közönségnek is, mert így ki tudják fújni magukat, hisz a számok közt nem lesz megállás, és azért is döntöttünk a 10 perces szünet mellett, mert Európában a legtöbb klubban szabályozzák azt, hogy hány decibellel szólhat egy zenekar, és azt úgy adják meg, hogy egy 90 perces koncertre átlagot állapítanak meg. Vagyis, ha tartunk egy 10 perces szünetet, amikor 0 decibellel szólunk, akkor hangosabban játszhatunk.
 

Óriási! (mindketten nevetünk) Ugyanez a helyzet Budapesten is?

Hú, azt most hirtelen nem tudom megmondani.
 

Ha már újra Budapestnél tartunk: volt szerencsém legalább hétszer látni a Helmetet itthon, és azzal együtt, hogy tudjuk: nagy rajongója vagy Bartók zenéjének, annak fényében, hogy kb. 2-300 ember jár el a koncertjeitekre, mégis felmerül a kérdés: miért van az, hogy a Helmet számára prioritás az, hogy Budapesten is fellépjetek, amikor csak tehetitek?

Igen, jól érzed: prioritás a Helmet számára Budapesten fellépni. Mint mára minden magyar rajongó tudja: megszállottja vagyok Bartók Béla zenéjének, és emiatt egyszerűen imádok Budapesten lenni. Gyönyörű a város, vannak ott jó barátaim, többek közt Pándi Balázs, a dobos, szóval, egyszerűen szeretek ott lenni. 

 

Írta: Pritz Péter