A tavaly áprilisi Dürer Kertes házibuli után egyedül tér vissza Budapestre az angol-görög Theo Polyzoides, a King Nun énekes-dalszerzője. A 27 éves zenész-képzőművész-kliprendező az A38 Hajó színpadán, életében másodjára fogja bemutatni készülő szólóalbumának anyagát, március 29-én, az Anna and The Barbies vendégeként. A Rolling Stone magazin és az NME által is nagyra tartott, nemrég Kínában turnézó előadóval interjúnkban életének minden aspektusában visszamentünk gyökerekhez. Mesélt nekünk első gitárjáról, Stacey-ről, arról, miért imádja Munkácsy Mihály és Satoshi Kor művészetét, és arról is, hogy még nagyon távol van attól, hogy igazán büszke lehessen magára.
Mi volt az első szerelmed? A zene, a filmek vagy a képzőművészet?
Mióta az eszemet tudom, kényszeresen rajzolgatok. Nem emlékszem, hogyan kezdődött, mióta megszülettem, minden felületet képekkel borítottam be. Tankönyveket, asztalokat, a falat, borítékokat és leveleket, mindent, ami a kezembe került. Emlékszem, az egyik általános iskolás tanárom, akinek a kezébe került a munkám, mondta először, hogy a firkáim képregényekre hasonlítanak, annyira részletesen ki voltak dolgozva. Szeretem a pacákat, amit a tinta és a festék hagy maga után, ahogy összemosódnak, saját személyiséget adnak annak, ami korábban csak a képzeletemben létezett, valami olyan születik, amire nem vagyok hatással.
Bár arra nem emlékszem, hogy ez a szerelem hogy kezdődött, arra nagyon is, hogy a zenébe hogy szerettem bele. Először 10-11 éves koromban hallottam olyan zenét, ami igazán tetszett, nagyon mély nyomot hagyott bennem. Olyan érzések vettek birtokukba, amit akkor még nem ismertem, nem tudtam nyugton maradni. Megtaláltam a zenében is azt a káoszt, amit a képzőművésztben szeretek. Nehéz ezt leírni, azt hiszem, pont ez a művészet lényege, túlmutat a szavakon. Imádok álmodni, a zene olyan számomra, mintha ébren álmodoznék. Ha ez nem szerelem, nem tudom, mi lehet az.
Mi az első zenei emléked?
Sok van, de talán ami miatt zenész lettem, az egy autóút volt édesapámmal. Az Iron Maiden “The Number Of The Beast”-jét hallgatta vezetés közben, én pedig a hátsó ülésen aludtam. Ahogy elindult a dal, hirtelen kinyitottam a szemem, lassan felültem, próbáltam feldolgozni a dal energiáit. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit korábban még nem ismert módon, kétségbeesetten ki akartam fejezni, azonnal. Egyik pillanatról a másikra bejelentettem a családomnak, sőt, még a tanáraimnak is, hogy gitározni akarok és rockzenész leszek. A családom összefogott, és még abban az évben megvették az első gitáromat. Ahogy elkezdtem rajta tanulni, először lett egy kis sejtésem arról, hogy ki is lehetek valójában.
Milyen gitárt kaptál?
Egy fekete-fehér Squier Affinity Stratocastert, Stacey-nek hívtam. Emlékszem, egyszer dezodorral felgyújtottam, miközben játszottam rajta, nem tudom, mi a faszt képzeltem. Ennek ellenére, az, hogy többször tönkretettem és megjavítottam, nem jelenti azt, hogy nem imádtam volna.
Emlékszel az első dalra, amit írtál?
Az első pár évben csak összeollóztam akkordokat és szövegeket, amiket hallottam, egyik dalomat sem éreztem a sajátomnak. Persze, rendkívül izgatott voltam tőlük, és szerettem őket, de tudtam, hogy még van mit tanulnom bőven. Lázasan gyakoroltam, anélkül, hogy fogalmam lett volna arról, hogy mit csinálok. Összetoboroztam egy zenekart (ami később a King Nun lett), és együtt kezdtünk el dalokat írni, ők segítettek abban, hogy megtaláljam a saját hangom. Az első dal, amit “önmagamként” írtam, az a “Birds” volt. A fő gitártéma nagyon hasonlított Bowie “Ziggy Stardust”-jához. Egy instrumentális dal volt, ami percenként stílusában váltakozott.
Emlékszem, amikor megmutattam a második gitártanáromnak, Martinnak (az első nekem adta az erősítőjét, mielőtt rejtélyesen felszívódott), nagyon megdicsért. Egy hippi srác volt, sokat mesélt filozófiáról is, ha éppen kapcsolódott a gitár-tanuláshoz. Ő mesélt először a fény és az árnyékok fontosságában a művészetben és a zenében. Azt mondta, “a madár repül a dalban, akarom hallani, ahogy zuhan és összetöri magát, aztán újra, győzedelmesen felszállni”. Ez ösztönzött arra, hogy írjak egy melankólikus részt a dal közepére. 14 éves koromban a nagymamám esküvőjén a jazz banda gitárosa odaadta a hangszerét, szóval eljátszottam. Ahogy vége lett, a közönség állva tapsolt, a zenekar tagjai pedig azt mondták, van bennem valami különleges és ezt meg kell tartanom. Ne haragudj, ez dicsekvésnek hangozhat, persze, írtam csomó idegesítő szart is gyerekkoromban, de ez egy olyan meghatározó történet, amire szívesen emlékszem vissza.
Mi volt az első koncerted?
2010-ben volt egy jótékonysági koncert az iskolában, a Haiti földrengés károsultjainak gyűjtöttünk. Megfogadtam Jack Black összes tanácsát a Rocksuliból, dobáltam magam a színpadon és még a dobon is keresztülvágtam magam. Felnőtt koromban láttam egy felvételt erről a koncertről – félig büszkeséggel töltött el, de közben rohadt kínos is volt.
Mikor voltál először igazán büszke magadra?
Nem sokkal a King Nun alapítása után, már profi stúdiókban rögzítettünk és egy nagy kiadó állt mögöttünk. Azt hiszem, Belfastben voltunk, az első Dirty Hit Tour-on a Pale Waves-szel és a Superfood-dal. Ez volt az első turnénk, imádtam a kalandokat, korábban nem sokat láttam más országokból vagy tapasztaltam meg más kultúrákat. Ahogy pakoltuk össze a cuccainkat és terveztük, hogy melyik bárba menjünk, beszálltam a liftbe, hogy kijussak az utcára. Valamiért viszont megnyomtam a legfelső emelet gombját, és egy koromsötét terembe kerültem.
Ahogy elsétáltam, a lift ajtaja becsukódott, és megszűnt a sárga fény, ami korábban bevilágította. Beleütköztem egy ajtóba, ami a tetőre vezetett. Kiálltam a szélére, lenéztem a városra, és hirtelen beütött, hogy mennyi mindent elértünk a bandával. Vettem egy nagy levegőt, rágyújtottam, olyan érzés volt, mintha megérkeztem volna. Ne érts félre, még van mit bizonyítanom. A nagy “megcsináltam” pillanatom még várat magára, majd szólok, ha eljutottam odáig.
Melyik az a King Nun-dal, amire a legbüszkébb vagy?
Valószínűleg az “In Vains”, a második, Lamb című albumunkról. Szerintem a már megjelent dalaim közül ennek a legjobb a szövege. A legtöbb King Nun-dalra egyébként büszke vagyok, főleg a szuper kalandok és a barátaim miatt, akikkel dolgoztam rajuk.
A készülő szóló albumodról, melyik dal megjelenését várod a legjobban?
Folyamatosan változik, ebben a pillanatban van pár, ami miatt kifejezetten izgatott vagyok, de még nem árulnám el a címüket. Már csak azért is, hogy nehogy valaki lenyúlja a őket!
Van kedvenc bűnös zenei élvezeted?
Van egy dal, amit egy bizonyos értelemben illegális hallgatni. “All Flowers In Time” a címe, az előadói Jeff Buckley és Elizabeth Fraser a Cocteau Twins-ből. Egy fájóan gyönyörű és vágyakozó szerelmes dal, két olyan előadótól, akiket szólóban is teljesen jogosan illettek “az istenek hangja” jelzővel. Jeff Buckley ugye már rég nem él, Elizabeth Fraser pedig egyáltalán nem boldog, hogy kiszivárgott a dal demo változata. Szerintem kényelmetlen számára így utólag, hogy fény derült a privát intim viszonyra kettejük között. Emiatt talán egy kicsit bűnösnek érzem magam, amikor hallgatom.
Ki volt az első képzőművész, akire felnéztél?
Az egyik iskolai rajztanárom mondta, hogy a munkám emlékeztette David Shrigely-re. Megvettem az ő egyik képeskönyvét, és abból inspirálódtam. Amikor ugyanennek a tanárnak, Mr. McPaul-nak megmutattam az első animációmat, azt tanácsolta, hogy nézzek utána Spike Jonze, Micheal Gondry és Chris Cunningham munkásságának. Megtettem, és a mai napig megszállottjává váltam ennek a három briliáns rendezőnek, kifejezetten a videoklipjeiknek. A valaha volt kedvenc klippemet, a Wax zenekar “California”-ját Spike Jonze rendezte. Egy lángoló férfi van benne, ahogy rohan az utcán, aztán a kamera vált egy kisfiúra, aki egy kocsi ablakából nézi, mintha csak kitalálta volna, ahogy az álmodozó gyerekek szokták. Kibaszott zseniális!
Ki volt (élő vagy halott) a leginspirálóbb személy az életedben?
Kit McKay a családunk egy barátja volt, időről időre vigyázott rám kiskoromban. Egy punk volt a 2000-es években. Égnek állt a festett haja, láncok lógtak rajta, minden lépése csengett, ahogy a hozzájuk csatolt kulcsai zörögtek. Ezt a szokást átvettem tőle, és a mai napig így hordom magamnál a kulcsaimat. Rengeteg dolgot tanultam Kittől, nehéz részletezni. Itt egy példa, ami bár apróságnak tűnhet, de elmagyarázom, miért jelent sokat számomra.
Egyszer gyerekként, egy stop motion animációt csináltam egy kicsi zöld űrlény játékról, a pici asztali számítógépünkkel, aminek kaputelefon minőségű volt a webkamerája. Ezzel filmeztem a figurát a konyhaasztalon. Kit jött elő az ötlettel, hogy az űrlény break táncolhatna, amit nagyszerű ötletnek tartottam. Elkezdtünk fotókat készíteni, és segített, hogyan mozgassam. A fotókon rajta voltak a kezei is, a sok gyűrűvel az ujjain, ahogy az űrlényt tologatta. Elkezdtem neki magyarázni (mintha egy fantasztikus multi-media művészként nem tudta volna magától is), hogy az animáció arról szól, hogy a dolgok maguktól mozognak, és attól, hogy látszódnak a kezei, béna lesz az egész.
Azt mondta, nincs igazam, szerinte menő volt és egy punkos karaktert adott az animációnak. Igaza volt. A végtermék pár képkockájában, a breaktánc közben hagytam végül be-bevillanni a kezeit. Kitnek elképesztően sajátos humora volt, és valahogy ebben a kisfilmes sztoriban benne van az egész személyisége.
Sokat gondolkodom azon, hogy milyen hatással volt a munkámra az évek során. Bármit alkotok, beleteszem önmagamat. Azt akarom, hogy a közönségem lássa a kezeim mindenben – mármint nem konkrétan, fizikailag -. Nem félek megmutatni a tökéletlenségeket, hiszen így élek tovább a munkáimban. Ha valami gyorsan születik, szívből, a megfelelő jellemvonásokkal, az betekintést nyújt a művészek lelkébe. Ezt tanította meg Kit nekem. Ő festette be először a hajam is, és mutatta meg a Donnie Darko-t, ami egy teljesen új világot nyitott meg számomra. A mai napig szeretem a zenekarát, a House Of Fix-et.
Kit már nem ebben a világban él, de gyakran meglátogatok az emlékpadját egy londoni parkban, amin van egy kis, a nevével ellátott plakett. Elmondom neki, hogy hiányzik, és megköszönöm neki a hatást, amit gyakorolt rám.
Van olyan festmény, ami kifejezetten inspirálta a stílusod, mint képzőművész?
Nem igazán tudom. Talán a saját hibáimból tanultam a legtöbbet. Az elfolyt tintából, és a grafittól bekoszolódott ujjakból. Fura szögek és testalkatok, amik az oktatás hiányából adódó firkálgatásból ragadtak rám. Sötét foltok, amikbe bele képzeletünk bármit.
Mi volt a legjobb kiállítás, ahol valaha jártál?
Nemrég voltunk a Munkácsy kiállításon a barátnőmmel Budapesten. Nagyon tetszettek a képek, főleg az, ahogy öregedtek az idő teltével. A sötét egek, a csodásan absztrakt színek, az berepedezett festék, és persze alapvetően a művész fenomenális munkája.
Mi volt az első animációs film vagy sorozat, ami téged is a kliprendezés felé sodort?
Nem tudom pontosan. Azt hiszem, volt egy videokazettánk, amit anyukám játszott nekünk a húgommal, Mozart zenéjére mozgott egy márványtábla a hátterében. Lehet, hogy az érdekelhetett, de jobban belegondolva, képregények lehettek. Gyerekkoromban sok képregényt olvastam, és összehasonlítottam a rajzokat a filmes adaptációkkal. Arra fókuszáltam, ahogy a jelenetek mozgásba rendeződtek, és párhuzamosan olvastam velük.
Most, hogy ezt emlegetem, tökéletesen látom a régi X-Men képregényeket magam előtt. Kifejezetten emlékszem arra, hogy Frank Miller “300” képregényét olvasom. Apukám lakásában találtam, emlékszem, olyan lassan olvastam ki, mint egy Stanley Kubrick film, és szívtam magamba minden történést. Ahogy közelebb emeltem a papírt az arcomhoz, olyan volt, mintha a kamera zoomolt volna. Azt hiszem, így kezdtem animálni.
Mi volt minden idők legjobb filmje?
A “Paprika”, Satoshi Kon-tól, egy anime film az álmokról. A soundtrack is mélyen megérintett, ahogy a téma és a történet is. Ha van bármi, amit születésem óta művészként ki akarok fejezni, az mind benne van ebben a filmben. Az igazság a szürrealitásban, és az e világon túli lét. A benne ábrázolt hatalmas, gigantikus szökőár, a kolosszális hegy méretű érzések, amelyek álmainkban végigsöpörnek rajtunk. Annyira imádom, hogy az megrémít!
Van kedvenc helyed inspirációszerzésre?
Minden belőlem jön. Igyekszem minél közelebb élni ahhoz a folyóhoz, ahonnan jönnek az ötletek. Belül.
Csók, házasság, gyilkosság: zene, képzőművészet, filmművészet.
Megcsókolnám a szerelmem, a zenét, elsétálnék vele az oltár elé, a pap előtt felhúznám a gyűrűt a saját ujjamra, kimondanám az “igent”, majd megjátszanám a saját halálomat.
Cikkünk rövidített változata megtalálható a 2025. februári Rockstar magazinban.
