Szalay András és Szalay Sándor testvérpár a legizgalmasabb emberek közé tartoznak, akikkel valaha alkalmam nyílt beszélgetni. Ehhez már pusztán annyi elég volna, hogy András a világ egyik legelismertebb hangszerfejlesztője, Sándor pedig egy nemzetközileg sokat hivatkozott asztrofizikus, de mindemellett a hazai progresszív rock, elektronikus kísérleti zene atyjai közé tartoznak. Az 1970-es évek közepétől a debreceni kötődésű Panta Rhei-el tették le a névjegyüket, de televíziós, rádiós szignálokon, főcímdalokon, úttörő szintetizátorokon át bedaráltatott prog-rock Bartók feldolgozás lemezekig sok minden történt velük. Április 14-én a MOMkultban ünneplik fennállásuk 50. évfordulóját a 30 éves Djabe zenekarral.
Április 4-én jelent meg a streaming felületeken az 50 címet viselő triplalemezetek, ami átfogóan sorakoztatja fel a zenekar legismertebb progresszív dalait. Hogyan készült el ez az anyag?
Szalay András: Az 50 hat lemezoldalból áll, amiből öt a három évvel ezelőtti MOMkultban adott életműkoncertünk felvételeit tartalmazza. Ez a koncert átfogta a Panta Rhei teljes addigi pályáját. A hatodik oldal viszont egy különlegesség: a eredeti zenekar (a felvételen Béke Csaba dobol, Matolcsy Kálmán billentyűzik és Szalay András basszusgitározik – a szerk.) 1982-es utolsó, tatai koncertjének anyaga. Egy Akai 4000-es magnóval felvettük magunknak, azóta őrizgetem ezt a felvételt, ami sajnos nem elég jó minőségű ahhoz, hogy korábban ki tudtuk volna adni. Most mesterséges intelligencia módszerrel sikerült szétválogatni hangszerenként a felvételből a sávokat. Újrakevertük, így lemezképessé vált.
Az 1977-ben majdnem megjelent Bartók feldolgozások egy élő verziója is helyet kapott a lemezen. Akkor ifjabb Bartók Béla mint jogörökös akadályozta meg a forgalmazást, ami nagy törést okozott a zenekar életében. Ennyi év távlatából mit gondoltok, miért történt így?
Szalay Sándor: Magyarországon Bartók Béla generálta valószínűleg a legtöbb jogdíjat a szerzői jogvédő hivatal számára, úgyhogy a döntése…
Sz. A.: …Kádár János után a második legnagyobb súlyú volt.
Sz. S.: Se zenész, se zeneértő nem volt, ezzel szemben meglehetősen konzervatív. Nem nagyon változtatta meg a véleményét. Próbáltunk leveleket írni neki, de semmi hatással nem bírt. Úgyhogy a lemezt bezúzták!
Sz. A.: Ennek köszönhetően az a helyzet állt fenn akkoriban, hogy Magyarország volt a világon az egyetlen hely, ahol nem lehetett Bartók feldolgozást kiadni, mert bárhol máshol nem kérdezték meg ifjabb Bartok Bélát erről, így az Emerson, Lake & Palmer vagy a szomszéd csehszlovák Collegium Musicum sem.
Sz. S.: Chic Coreát én például élőben hallottam egy washingtoni jazz klubban Bartókra improvizálni. Fantasztikus volt.
Jelenleg mi a precedens itthon a Bartók feldolgozásokkal kapcsolatban?
Sz. A.: Lejárt a jogvédelem, így a család nem jogosult beleszólni a továbbiakban. Ehhez 70 évnek kell eltelnie a szerző halálától számítva, ami Bartók Béla esetében 2015-ben történt meg. Azóta bárki szabadon feldolgozhatja.
A már említett Emerson, Lake & Palmerhez hasonló stílusú progresszív-rock szerzeményektől kezdve Bartók, Grieg feldolgozásokon át poposabb hangvételű dalokon keresztül elektronikus kísérleti zenéig sok mindent játszottatok. Ez egy művészi mutálás, útkeresés eredménye, vagy egy tudatos zenei kalandozás volt inkább?
Sz. S.: Utóbbi. A hangszerekkel és a hangszerelésekkel is rengeteget kísérleteztünk. Akkoriban itthon stúdióhoz nem nagyon lehetett jutni, csak akkor, ha a beilleszkedett az ember egy skatulyába – ennek mi is megpróbáltunk eleget tenni, hogy lehetőséget kapjunk. Lényegében a koncert, és amit fel lehetett venni, az teljesen szétváltak akkortájt, legalábbis számunkra. Azokat a zenéket, amiket az egyetemi klubokban nagyon lelkesen fogadott a közönség, azokat egyszerűen nem nyílt lehetőség rögzíteni. Így játszottunk filmzenéken, Bódy Gáborral dolgoztunk, még a sanzon osztályon is vettünk fel dalokat, illetve a rádió elektronikus zenei stúdiójában mindenféle kísérleti zenéket és demókat készítettünk. András dolgozott Presserrel az Elektromanticon, én pedig Zoránnal, Som Lajossal, a Neoton Famíliával… amikor diszkó kellett.
Sz. A.: Mindenki feszegette, hogy miket lehet kihozni a szintetizátorokból és az elektronikus hangszerekből, és Magyarországon akkor valahogy úgy gondolták, hogy ezek a gépek maguktól csinálják a zenét. A valóság az, hogy ezek egy új zenei dimenziót adtak, ami most már mindenki számára elfogadott és természetes. Akkor ez nem így volt.
A Djabe gitárosával, Égerházi Attilával beszélgetve nyílt meg előttem egy világ, amit ő a „magyar Liverpoolnak” nevezett – ez a 70-80-90-es évek pezsgő debreceni jazz-rock, progresszív-rock színterére vonatkozik. Mi fordította a generációk sorát a kísérletibb, nehezen közérthetőbb zenék felé Debrecenben?
Sz. S.: Szerintem az egyetem jelenléte és az intézmény körül kialakult kulturális környezet.
Sz. A.: Másrészről pedig volt egy debreceni zenekar, a Mercur, akiket a városon kívül nem nagyon ismert senki, de abban az időben, amikor a három nagy zenekar itthon a Metro, az Illés és az Omega volt, akkor bátran állíthatom, hogy a Mercur abszolút szintjükön volt, vagy verte a színvonalukat. Ezzel olyan magasra tették a mércét Debrecenben, amihez mindenkinek igazodnia kellett.
Mennyire volt jelen a debreceni identitás a Panta Rhei-ben a 70-80-as években?
Sz. S.: Talán azáltal volt, hogy kevésbé kommersz zenét játszottunk. Budapesten több klub és lehetőség volt már akkor is.
Sz. A.: Ott már viszonylag jól meg lehetett élni a zenélésből, míg nekünk esélyünk és szándékunk se volt erre. Olyan áron nem akartuk, hogy ezért fel kelljen adnunk azt, amit szívesen csinálunk, és amit szívesen csináltunk, azzal nem lehetett pénzt keresni.
Mondhatni mindketten „nagy koponyák” vagytok. András világ szinten elismert hangszerfejlesztő, Sándor pedig az egyik legtöbbet hivatkozott asztrofizikus a nemzetközi tudományos életben. Az aktívan turnézó fiatal Panta Rhei tagjai mennyire lógtak ki a hazai rockzenészek közül?
Sz. S.: Talán abban, hogy kevesebb alkoholt fogyasztottunk… Úgy érzem azért, hogy megismertek és elismertek minket.
Sz. A.: Jóban voltunk az egész élvonallal.
Sz. S.: Méltányolták, amit próbáltunk csinálni, és értékelték azt, hogy ilyet Magyarországon is lehet. Különösen közel voltunk az Omegához, igazából Meckyhez (Kóbor János – a szerk.) és környezetéhez. A stúdiójukban rengeteget dolgoztunk, ott vettük fel a második lemezünket, a P.R. Computert. Az egyetem alatt napközben fizikát csináltam, majd este bementem a rádióba Presserrel dolgozni, vagy ki a filmgyárba Bódy Gáborral. András is később gyakorlatilag beköltözött a rádióba.
Sz. A.: A P.R. Computer sok szempontból fordulópont volt. Ilyen jellegű zene soha nem jelent meg Magyarországon, óriási sikere volt nemzetközileg, 100 000 darab felett adtak el belőle. Ez persze itthon nem volt annyira érezhető, de az, hogy ez egyáltalán megszülethetett, az lényegében teljesen a Meckynek köszönhető. Ő brusztolta ki Erdős Péternél, hogy „itt van ez a Panta Rhei, itt vannak az eszközök, amiket maguk csináltak, legyen már egy nagylemezük”. Ezt mi az Erdősnek hiába próbáltuk volna beadni.
Laár Andrással a 70-es években tehetségkutatókon ismerkedtetek meg, majd a 81-es első Panta Rhei lemezt közösen készítettétek. Eztán elhagyta a zenekart és létrehozta a KFT-t. Valahogy azt érzem, hogy a Panta Rhei és a Laár életmű már-már szándékosan elfeledett időszaka ez. Egyikőtök sem szokott erről beszélni interjúkban.
Sz. S.: Az ő életpályáját nem követtem annyira, de tény, hogy nem nagyon hallottam vissza, hogy a Panta Rheiről nyilatkozott volna. Viszont április 9-én lesz az Urániában a bemutatója a rólunk készült dokumentumfilmnek, amibe meghívtam mások mellett Laárt is egy beszélgetésre. Neki nagyon jó emlékei vannak erről az időszakról. A kamerán kívüli beszélgetésünk alapján azt gondolom, hogy az ő zenei életében ez egy fontos időszak volt, de lehet, hogy ezt nem nagyon hangsúlyozta.
Ti hogyan vélekedtek erről a zenekari korszakról?
Sz. A.: Az utómunkálatai nem sikerültek jól a lemeznek, lemaradt róla a kompresszió például. András utána áthajtotta az otthoni stúdiós cuccain, és ezerszer jobban szól, hirtelen megszólal az egész. Az eredeti viszont kicsit döglött lett, sokkal jobbat érdemelt volna. Pedig újra belehallgatva feltűnik, hogy irtó érdekes dolgok vannak rajta. Kár érte.
Sz. A.: Kár. Laárnak is pontosan ugyanez volt a véleménye. Egy nagyon jól meghangszerelt anyag, de a végén valahogy nem szólalt meg. Sokkal jobb lehetett volna.
Márciusban jelent meg az Echoes Of The Past című Panta Rhei lemez.
Sz. S.: Már kiköltöztem Amerikába, amikor a 2000-es években apró demó témákat kezdtem írogatni, amiket haza is küldtem a többieknek. Mikor otthon voltam, Matolcsy Kálmánnal el kezdtünk rajtuk dolgozni, rögzítettünk hozzájuk billentyűket, egy-két dologra Béke Csaba is rádobolt. Pressertől kaptunk kölcsön hangszereket, és a budapesti házunkban berendeztünk egy stúdiót egy egész nyárra. Kiss Pista segített nekünk ebben, akivel minden egyéb anyagunkat is csináltuk. Felvettünk egy csomó érdekes témát, de nem jutottunk tovább a demókon, mert Kálmán rövidesen tüdőrákban meghalt. Kiss Pistával aztán még kicsit dolgoztunk a dalokon. Nagyon erős dohányos volt, két évvel később ő is elment. Ekkor az egész anyagot félretettem, egy komputeren volt, amit beraktam egy sarokba, nem is nyúltam hozzá, nehogy esetleg odavesszen az anyag. A COVID után engem is rákkal diagnosztizáltak. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy az nem lehet, hogy mégis csak a rák nyerjen. Amíg a kemoterápiát kaptam, addig ki se mozdulhattam a házból az amerikai otthonomban, úgyhogy elővettem ezeket a félretett dalokat, és rendbe raktam őket. Ezen a lemezen mindenki szerepel, aki az eredeti zenekarban játszott. Ahol kellett, ott kiegészítettem a felvételeket MIDI dobokkal, amiket utána András fia, Dani játszott fel, aki már a koncerteken is velünk tart. András rájátszott basszusokat, így lett összeált az anyag. Az embernek tényleg borsódzott a háta, mikor Kálmán játékat hallhattuk vissza, aki már 20 éve nincs velünk. Ez egy múltba visszatekintő lemez. Teljesen hangszeres zene, az egészet egy kísérletnek szántuk, időben is szétszakadva helyenként, de nagyon megható volt, hogy a végén összejött.
Április 14-én a zenekar fennállásának 50. évfordulóját ünneplitek a MOMkultban, ráadásul a Djabéval közösen, akik pedig a harmincadikra készülnek. Miben lesz más, mint a 2022-es életműkoncert?
Sz. A.: A Panta Rhei életműből ezúttal csak egy metszetet produkálhatunk, mert egy átfogó anyag nem fér bele a rendelkezésre álló időbe. Játszunk viszont egy vadonatúj számot is, ami Ács Enikőnek egy feldolgozása, amit együtt csináltunk meg. A koncerten rögtön utána következik majd egy olyan dal, amit a legelső, 1975 március 16-i koncertünkön is előadtunk, a Paprikajancsi Bartók feldolgozás. Így a távolmúlt és a jelen összekötődik.
Ács Enikő régi-új tagja a Panta Rhei-nek, és amióta 2017-ben újra összeálltatok, fiatal tagok kerültek be az együttesbe. A már említett Szalay Dániel, András fia dobokon működik közre, Milkovics Mátyás és Kálmán András pedig billentyűs hangszereken. Hogyan kell elképzelni egy zenekari próbát úgy, hogy több mint 30 év van a tagok között?
Sz. A.: Én nem érzek különösebb generációs feszültséget.
Sz. S.: Kálmán Andris papája volt András legjobb barátja, már 20 évvel ezelőtt is volt, hogy beült zenélni velünk.
Sz. A.: Dani fiam és Andris csecsemőkoruk óta együtt nőttek fel, ez egy nagyon régi kapcsolat. A családban maradt.
A koncerthez kapcsolód Djabe interjúnkat itt lehet olvasni:
