Szabadság. Olyan lényegien tartozik hozzá az első számú hazai jazz-world fusion formáció, a Djabe zenéjéhez, hogy ha nem tudnánk nevük afrikai ashanti jelentését, akkor is szinonimaként használnánk rá. Az 1980-90-es évek legendás debreceni jazz, progresszív rock színtérről indulva már 44 országba eljutott zenekar idén harminc éves jubileumát a Panta Rhei-el közösen ünnepli április 14-én a MOMkultban. Égerházi Attila gitáros továbbra is csak előre tekint.
A Djabe fennállásának 30. évfordulóját ünneplitek a félévszázados Panta Rheiel közösen április 12-én Debrecenben, április 14-én pedig a budapesti MOMkultban. Milyen repertoárral készültök a jubileumi koncertekre?
Ilyen szempontból a jubileumi évfordulók mindig nagy fejtörést okoztak nekünk. Általában arra törekedtünk, hogy a zenekar egyre gyarapodó, körülbelül 20 stúdiólemezből és számos koncertlemezből álló életművéből arányosan válogassunk. Ezt egyre nehezebb volt megtenni. Mindig hívtuk a régi, kivált tagokat, vendégeket itthonról és külföldről, nagy műsorokat csináltunk – hosszúakat, sok emberrel. Bár most sem egyedül lépünk fel, idén kicsit máshogy tervezzük. Nem az a célunk, hogy a teljes repertoárt eljátszuk, hanem hogy a Djabe szerintem legerősebb felállásának az előnyeit megmutassuk. Ehhez persze felhasználjuk a zenekar eddig rendelkezésre álló életművéből a régebbi és az újabb darabokat is. Előveszünk évek óta nem játszott dalokat is, amiket egy Djabe rajongónak nagy öröm és meglepetés lesz hallani. Ugyanakkor elég sok szám lesz azok közül, amiket tavaly Chieli Minuccival, az amerikai Special EFX gitárosával játszottunk, aki egy világszinten is kiemelkedő zenész. A tavalyi műsorunk nagyon erős volt, azért is hívtuk el vendégnek, hogy megmutassuk újra azt, amit 2024-ben már egy hazai turné keretében megtettünk. Mindkét zenekar, a Djabe és a Panta Rhei is 80 percet fog játszani, közte egy szünettel. A Panta Rheinek ez inkább egy életműkoncert lesz: a progresszív darabjaiktól a klasszikus, Bartók, Muszorgszkij feldolgozásokon át a P.R. Computer dalokig, illetve Ács Enikőnek a dalaiig. Ahogy mi is játszunk új zenét, a most megjelent Freya című számot, úgy ők is érkeznek egy új dallal. A koncert ráadásában pedig együtt fogjuk majd magunkat kicsit produkálni.
Mindkét zenekar debreceni kötődésű. Ma milyen helyzetben van város zenei élete?
Debrecent a ’70-es években a magyar Liverpoolnak hívták. Color, Panta Rhei, Lux, Felkai Miki, vagy azóta a Tankcsapda: mindig elég komoly zenei élet volt Debrecenben. A város is támogatja ezt a törekvést: a Made in Debrecenen és a Campus Fesztiválon nagyszerű koncertek szoktak lenni. Az se titok, hogy a mi eseményünket is támogatják, hiszen a Debreceni Tavaszi Fesztivál keretein belül lépünk fel, az ő segítségükkel valósul meg a kétrészes, közös jubileumi koncertsorozat debreceni állomása.
Saját kiadót is vezetsz, a Gramy Records-ot, jól ismered a hazai jazz színteret. Mennyiben változott meg a magyar hallgatók jazzhez, világzenéhez való viszonya a pályád elején tapasztaltakhoz képest?
Ma már a jazz esetében nem csak azokról a klasszikus stílusokról, például a bebopról, a swingről vagy még régebbi irányokról beszélünk, mint mikor gyerek voltam. Akkoriban alakult ki a jazz-rock műfaja, és később mindenféle alműfajok. Ezek a különböző generációkkal más-más módon lettek népszerűek. Ma általános, hogy a jazz fesztiválnak nevezett fesztiválokon igyekeznek más igényes zenéket is bevenni a programba, amik nagyobb közönséget vonzanak. Korábban sokat jártunk az Egyesült Államokba a Rochester Fesztiválra, ahol mindig volt egy híres, de nem kifejezetten jazz előadó, például Sting, aki hasonló közönségnek szól. A Panta Rhei esetében is úgy ítéltük meg, hogy a közönségeink nagyjából azonosak, ezért mindkét produkciót valószínűleg akkor is kedvelni fogják, ha az egyik táborából esetleg nem ismerik a másik zenekart.
Elnézve a turnénaptáratokat, 4-5 koncertenként más műsort állítotok a színpadra. Tavaly például először zenéltetek együtt Chieli Minuccival, újra összeálltatok az egykor Genesis-es Steve Hackett gitárossal, de nélkülük is játszottatok. Ahány felállás, annyi arca van a Djabénak?
Amikor ezeket a szignifikáns, zeneileg és emberileg is nagyon klassz vendégeket hívjuk, akkor más.
A Djabénak van egy alap arculata, ami a jazz és a world music keveredése
– nagyon kicsit a pop is kezd beköszönni a Kaszás Peti féle énekes számokkal –, de alapvetően jazz fesztiválokra szeretnek minket hívni. A Steve-vel közös munkánkban megjelenik a progresszív rock, sőt a rock is. Tavaly Norvégiában már játszottunk Bob Dylant is, mert kérte. Az alap, hogy Genesis számok szerepelnek a műsoron, énekes nóták is, de Bob Dylan azért tényleg nem progresszív, hanem egy folk-rock előadó. Chielivel viszont a jazz vonal erősödik, hiszen ő a műfaj szupersztárja. Sokan a smooth jazz egyik fontos kidolgozójának tartják, de egyébként nagyon széles skálán mozog. Szerette a progresszív zenekarokat, fogunk is úgy játszani, hogy ő és Steve Hackett egyszerre van a színpadon. Ezt már nagyon várja.
Ma, amikor beszélünk, március 21-én megjelent 2020-as The Magic Stag című albumotok egy 2021-es debreceni koncerten rögzített élőlemez verziója. Mi kell ahhoz, hogy egy koncertre azt tudjátok mondani, hogy igen, ezt felvesszük és kiadjuk?
Ahogy mondtad, általában különböző műsorokat állítunk össze, ezekkel van összefüggésben. Ha megjelenik egy lemezünk, az általában egy teljesen új anyagot tartalmaz. A lemezbemutató turnékon igyekszünk minden dalt eljátszani az adott megjelenésről, aköré épülnek a koncertek. Ez az arány később csökkenni kezd, jönnek vissza régebbi számok, majd egy idő után mindig eljutunk oda, amíg az új lemezről már alig játszunk. Aztán kezdődik elölről. A The Magic Stag in Debrecen egy hiánypótló kiadvány volt. Mint minden turnénkat, ezt is rögzítettük, de olyan sok új projektünk indult be akkoriban, hogy végül nem adtuk ki – ugyanez a helyzet a Before című lemezünk bemutatókoncertjeivel is. Ma online megjelenés volt, viszont a Panta Rhei-el közös jubileumi koncertre megjelenik egy keményfedeles box. Ennek a tartalma a Panta Rhei 2022-es MOMkultos koncertfelvételének anyaga, a Djabe-tól a Chieli Minuccival közös tavalyi Tour of Waterfalls turnénkon rögzített analóg felvételünk triplaalbuma, és egy-egy CD a zenekaroktól. Tőlünk az említett The Magic Stag in Debrecen, vagy magyarul a Csodaszarvas Debrecenben című, a Panta Rheitől pedig az Echoes of The Past. Utóbbi azért különleges, mert még az eredeti tagokkal kezdték el az ezredforduló környékén rögzíteni, tehát Matolcsy Kálmán is közreműködött billentyűkön, aki sajnos elhunyt 2005-ben. Félrerakták a lemezt, de pár éve, mikor újra erőre kapott a Panta Rhei, és fiatal tagokkal egészültek ki, akkor befejezték. Ez egy ízig-vérig Panta Rhei album, egy új stúdiólemez. Tehát ez a kiadvány, amit összeállítottunk a koncertre, egy igazán nagy csemege lesz a rajongóknak.
Egy másfél perces átvezetővel, az In Memorian Szapi-val a koncert előtt egy héttel elhunyt jazz-basszusgitárosra, Szappanos Péterre emlékeztek. A Djabe pályája során ti is vesztettetek el barátot, zenésztársat, a színész-djembés Sipos Andrást. 13 éven keresztül zenéltetek együtt. Mennyiben változtatta meg a zenekart az ő eltávozása?
Sipos Andrással, Sipivel alapítottam a zenekart. A Djabe elődjének számító Novus Jam együttesbe hívtam el először őt, és vele kezdtük el 1995-ben a Djabe című album felvételét. Akkor még nem gondoltuk, hogy egy ebből zenekar lesz, de akartunk a Novus Jamhez képest egy más albumot csinálni. Olyan jól sikerült, hogy azt mondtuk, hogy ezt el kéne játszani élőben is. Így állt össze a zenekar 1997-ben. Az ő ütőhangszeres játéka, az a fajta zenei megközelítés, amit a djabe szó jelentése, a szabadság is adott. Stílusoktól, hangszerektől, mindenféle konvenciótól mentesen, ami jött, azt csináltuk. Ebbe hívtunk meg jazz zenészeket, akik alkalmasak voltak arra, hogy ezt az improvizációjukkal, tudásukkal tovább emeljék. Egy belülről építkező, nem annyira megírt zenét csináltunk. Ez sokáig teljes mértékben így volt, aztán Barabás Tamás közreműködésével mint zeneszerző, elkezdődött egy tudatosabb, kompozíciós megközelítés, de ez az improvizációkból építkező Djabe világ a mai napig jelen van. A Tour of Waterfall című albumon az Island című például így született. Azt még Sipivel csináltuk annak idején.
Nagyon aktívak vagytok: február 28-án jelent meg a Freya Arctic Jam, amit Steve Hackettel közösen rögzítettek a norvégiai Svömmehallen koncertcsarnokában. Mennyiben más élmény így albumot készíteni, mint stúdiókörülmények között?
Szeretjük ezt a módszert, nem először csináltuk ezt így. Van két albumunk (Life is a Journey, Back to Sardinia), amit Szardínián rögzítettünk Európa egyik legrégebbi, a több mint ezeréves Nostra Signora di Tergu székesegyház melletti paplakban. Eredetileg a templomban akartuk, csak ott olyan aktív a liturgia, hogy minden nap ki kellett volna pakolni, mert misét tartanak. A pap kisegített minket, mert a paplakban volt egy közösségi tér kis színpaddal, amit pont be tudtunk rendezni kis stúdiónak. Ott mindenféle megbeszélés nélkül el kezdtünk improvizálni, pár napig mindent rögzítettünk, aztán Barabás Tamás itthon készített belőle egy albumot. Az ott felvettek alapján komponált egy új fajta zenét, ami Steve Hackettnek a kedvence a Djabét illetően. Mikor kiderült, hogy a bodø-i jazz fesztiválon kapunk három napot próbálni, akkor újra ezt a módszert alkalmaztuk. Érdekes, hogy nyugodt, visszafogott hangulata van az egésznek, pedig iszonyatos szélvihar volt, kaptuk a telefonunkra a sípoló figyelmeztetést, hogy nem szabad kimenni a szabadba. Igazából nem az északi-sarki hideg a hideg ott, hanem a szél.
Több mint 40 éves zenész pályafutásod alatt már jópár hasonló kalandban részt vehettél a szó szoros és zenei értelmében is. Mi volt ezek közül a legemlékezetesebb számodra?
A zenei kalandokat illetően talán az, amikor a Miskolci Szimfonikusokkal játszhattam a MÜPA Bartók termében, ugyanis 2014-ben készült el a Forward című album, amit a Djabe zenekarra és a szimfonikusokra szabva írtunk meg, tehát nem régebbi dalainkat alakítottuk át, hanem tényleg egy új anyagot vittünk színpadra. Volt, hogy együtt játszottunk, de volt, hogy csak mi, vagy csak ők. Ez számomra zeneileg egy csúcspont, nagyon jól sikerült. De a Steve Hackettel való zenélés is hatalmas dolog nekem, hiszen gyerekkoromban Genesis rajongó voltam, most pedig gyakorlatilag ott van a zenekaromban és egymást instruáljuk, inspiráljuk a játékkal. Ez szenzációs. Voltak utazási kalandok is, például Mongóliában eltöltöttünk egy hetet. Rengeteg minden történt velünk ezalatt a harminc év alatt, 44 országban jártunk, nagyon sok koncertet adtunk. Ezekre jó visszagondolni, de egyelőre nem az összegzésre koncentrálunk, hanem a jubileumi koncert kapcsán is inkább előrefele nézünk.
Idén a Tour of Butterfly című turnén folytatjátok Chieli Minuccival a koncertezést. Egyelőre a csehországi alamóci, a soproni és a bécsi dátum ismert. Mire számíthatunk még?
Tavaly a Tour of Waterfalls címet azért választottunk, mert neki és nekünk is van ilyen című dalunk, és mivel ez igaz a Butterfly-ra is, folytatjuk ezzel a gondolattal. Kiderült, hogy még van 5-6 azonos című dalunk, úgyhogy ez még eltarthat egy ideig. Részt veszünk Brémában a jazzahead! vásáron mint Djabe-Chieli Minucci produkció. Reméljük, hogy nem ezek a négy-öt-hat állomásos turnék lesznek a jellemzők, hanem tudunk egy kicsit többet is együtt zenélni. Bízok abban, hogy itt megmutatva magunkat a külföldi promótereknek, sok lehetőségünk nyílik majd – sokukat ismerjük, de nehéz mindenkivel állandóan tartani a kapcsolatot, ezért megyünk oda. Tervek szerint hosszabb Djabe-turnékat fogunk lebonyolítani. Július végén pedig jön Steve Hackett, akivel július 31-én és augusztus 1-jén játszunk majd Budapesten, és ezeken a koncerteken valószínűleg velünk tart Chieli Minucci is.
Fotó: Barabás Zsolt
Egy kapcsolód interjúnk, alább olvasható:
