„Direkt Schnittnek hívtuk 2013-ban az utolsó koncertet, hogy elkerüljük a kutyakomédiát” – Interjú Vörös Andrással

Ha egy kultikus státuszú zenekar meg tudja ünnepelni a huszonöt éves születésnapját úgy, hogy arra jelentős számú közönség kíváncsi, az mindenképp tiszteletre méltó. Vörös Andrissal felidéztük a zenekari sztorit a megalakulástól kezdve.

A cikk a Rockstar Magazin februári számában megjelent beszélgetés folytatása.

A Superbutt megalakulása szorosan összefügg a kiválásoddal a FreshFabrik-ból. Az egyértelmű volt, hogy folytatod és új zenekart hozol össze?

Abszolút. Már azon a héten. Ahogy ezt meséltem már több interjúban, podcastben is, hogy én egy szombati koncert után megsértődtem valamin, hétfőn, vagy kedden becsaptam az ajtót, hogy kilépek, aztán pénteken, amikor azt hittem, hogy biztos jönnek értem, hogy menjünk a következő koncertre kiderült, hogy nem.

Szóval gyakorlatilag amikor kis túlzással, mondjuk péntek este 7 órára nyilvánvaló lett, hogy most már biztosan nem fognak értem jönni, mert most már valószínűleg elmentek a koncertre – hiszen már ott kell lenniük – akkor fél nyolckor én már emeltem a telefont, hogy jó akkor gyorsan rakni kell össze a következő zenekart.

De valószínűleg ez még most is így lenne. Tehát hogyha valami ilyen történne, akkor most se gondolnám, hogy akkor én kihagyok egy évet, vagy kettőt. Az egy másik kérdés, hogy most már könnyebb lenne azt mondani, hogy az aktív színpadozásból kimaradhat egy év.

Már az Ørdøg-nél is ez volt amúgy. Ott azt mondtuk, hogy összeállunk, aztán szánjunk egy évet arra, hogy nincs koncert még, de összerakunk meg fölvesszük egy lemezt. De az, hogy valamin ne dolgozzak, ne alkossak az biztos, hogy nem tudna kimaradni most sem. Akkor viszont még nagyon hajtott, hogy azonnal álljak vissza a színpadra. De ehhez az azonnalhoz azért kellett fél év így is. De ott tényleg akkora volt a lendület, hogy mondjuk az adott péntek este én már elkezdtem szervezni, hogy kivel fogok zenélni. De pont ezért is történt meg az, hogy akkor még nem a később valójában zenekarrá összeálló társaság jött össze először. Azért, mert annyira gyorsan, annyira nagy lendülettel akartam csinálni, hogy gyakorlatilag az első szóba jöhető társasággal már azonnal elkezdtünk próbálni. De ott az történt, hogy a dobos meg a basszusgitáros – két kitűnő zenész egyébként -, a blues szcénából jött és hetek, hónapok teltek el azzal, hogy próbálkoztunk, próbálkoztunk, de csak nem akart összeállni. Legalábbis nem valami olyan, amire együtt azt mondtuk volna, meg én is azt gondoltam, hogy na, ez az! Úgyhogy ott úgy három hónap elment ezzel.

Aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog ebből összeállni semmi, pont úgy hozta a sors, hogy a Szentpéterivel meg a Bécivel valahogy összekeveredtünk, mert kiderült, hogy szabadon vannak és szívesen csinálnának valamit.

Azután egészen meglepően gyorsan összeállt. Tehát, nagyjából ’99 decemberében összeállt ez a társaság és március végén már koncertünk volt. Igaz, hogy csak hat vagy hét dalt játszottunk és abból kettő feldolgozás volt, de azért sokkal hamarabb sikerült összepakolni a 4-5-6 dalt, mint mostanában. Annyira vitte a lendület az egész társaságot, hogy így gyakorlatilag heti szinten születtek újak. Így meglepően gyorsan összeállt a program. Még akkor is, hogyha akkor az a bő fél év egy örökkévalóságnak tűnt úgy, hogy közben látod, a többiek meg turnéznak én, meg otthon ülök a hétvégén és nem megyünk éppen sehova koncertezni.

Így viszonylag érthető is, hogy miért állt ilyen gyorsan össze az első lemezetek. Az irányvonal is ilyen egyértelmű volt, ahogy elkezdtetek együtt játszani?

Szerintem igen. Tehát nyilván ott már olyan emberek jöttek össze, akiknél egyértelmű volt, hogy mit szeretnek. Azt gondolom, az jót tett a mindenkori zenekarainknak, hogy szerencsére soha nem volt annyira egységes az ízlésünk, hogy mondjuk egyértelmű lett volna, hogy ebből már pedig a magyar Machine Head fog kijönni, mert mindenkinek a kedvence a MH. Hanem az volt, hogy a modern metalon belül azért mindenkinek egy kicsit másfelé ment el az ízlése mindig is. És tényleg a Primus-tól az AC/DC-ig igazából minden belekerült ebbe az egészbe, de a fő irányvonal megvolt. Tehát az, hogy tökös legyen, kemény legyen, torzított gitáros legyen. Hogy nem akarunk balladákat írni, meg klasszikus hosszú gitárszólókat sem. Azért ezek tök egyértelműek voltak abból is, hogy mindenki nagyjából ugyanabból a világból jött és ezt tudtuk is, mert ismertük egymást már korábban ezzel a társasággal. Szabika volt a kivétel, aki ugye egy kicsit később érkezett. De ő is úgy érkezett, hogy mi is tudtuk addigra már, hogy ő mit szeret, meg ő is tudta, hogy miről szól ez a dolog. Úgyhogy túl sokat nem kellett kísérletezgetni az üggyel és tulajdonképpen ez azóta is így igaz, hogy stíluson belüli mozgásokkal együtt is azért egyértelmű, hogy mi merre fog menni.

Az FreshFabrik után a meglévő kapcsolataitokkal egyértelmű volt, hogy a Magneoton fogja kiadni a lemezeteket vagy azért több kiadó is képben volt nálatok?

Igen, egyből oda mentünk, ahol megvolt a kapcsolat. Igaz, hogy ott akkor pont volt egy ilyen házon belüli váltás, de az viszonylag egyértelmű volt, hogy őket keressük meg. Egyrészt az ismeretség, az élő kapcsolat miatt, másrészt meg az akkor nekünk mintául szolgáló zenekarok (a Pantera-tól az Alice in Chains-en át a Faith No More-ig, meg a Korn-ig) mind ilyen úgymond nagy kiadóknál voltak és valahogy nekünk is fontos volt ez a minta. Akkor ezek a modernebb metalos dolgok nem a klasszikus metal kiadóknál voltak külföldön sem.

Így utólag már túl sok jelentősége nincs amúgy, hogy melyik kiadónál voltunk. Talán csak annyiból mégis, hogy a Pioneer vagy a Better Machine klipje nem készülhetett volna el, hogyha nincs egy olyan tőkeerős kiadó a hátunk mögött, aki akkoriban másfél millió forintot el tudott költeni egy klipre. Az más kérdés, hogy akkor még volt lemez eladás, tehát ezt azért vissza is tudták termelni, de anélkül nem született volna meg.

Ha már így említetted a klipeket, milyen volt a Pioneer-ban, hogy egy ilyen híres magyar színész, mint Koncz Gábor szerepelt veletek? Gondolom voltak érdekes dolgok.

Már maga az egész forgatás is az volt, hiszen nekünk az volt életünkben az első ilyen. Ugye Szecsanov Martin volt a rendezője ezeknek a klipeknek – ő szegény meghalt fiatalon nem is olyan régen – és ő a filmes világból jött. Korábban a FreshFabriknál is ő rendezte nekünk az akkori klasszikusokat, a Goofy-t, meg a Tap Tap-ot, meg az első Superbutt videót, a Lust Kills-t is, de azok a tök low-budget-sztorik voltak. A Lust Kills klipje például a próbateremben forgott le igazából nulla forint költségvetésből.

A Pioneer volt az első olyan klip életünkben, ahol tényleg kaptunk erre egy költségvetést. Vagyis nem is mi, hanem Martin meg tudott állapodni a kiadóval és tök érdekes volt, hogy amikor odamentünk a forgatásra, akkor így néztük, hogy jé, ott az öltöző busz, jé, büfébusz, jé, ilyen világosítók lámpákkal meg sínek a kamerának. Gondoltuk, biztos valami filmet forgattak és majd ennek a szünetében bemehetünk és megcsinálhatjuk a klipet. Aztán kiderült, hogy ezt nekünk rakták oda. Na, akkor nagyon picit, ilyen kis mikroérzésben megvolt ez a rocksztár érzés, hogy ezt nekünk szervezték össze. Tehát nem az volt, mint előtte meg aztán később is sokszor, hogy jó, majd akkor én elmegyek, majd azt megszerzem, majd azt leszállítjuk oda valahogy, hanem hogy ott várt készen minden.

Tehát akkor nekünk tényleg csak annyi dolgunk volt, hogy odamentünk a megadott időre, és akkor mondták, hogy ott volt az öltöző, ilyen Ikarusz buszok, menjetek be, ott lesz sminkes, meg ilyesmi. Mert akkor az volt nyilván Martinnak is a legegyszerűbb, hogy egy ilyen filmes szolgáltató cégtől egy csomagban megvette, amire itt szükség volt.

Úgyhogy igazából a Pioneer-nál, meg a Better Machine-nél is bele tudtunk kóstolni abba, hogy milyen egy igazi forgatás. És hát ez így nagy élmény is volt. Biztos kurva fárasztó lehet egyébként azért ezt csinálni egy életen át, de ez így tök menő élmény volt. És hát Koncz Gábor tök aranyos volt, jó fej volt, mindenkivel lepacsizott, megcsinálta, amit kértek tőle, aztán hazament.

Vissza a lemezekhez. Most a külföldi része érdekel, mert sok lemezetek sok országban megjelent. Az a Warneres, Magneotonos szerződésnek köszönhető, vagy az mind ilyen külön ügy volt?

Nem, érdekes módon az mind külön ügy volt. A nagykiadós terjesztési rendszerbe ezek nem tudtak bekerülni. Így utólag visszanézve egyébként tényleg nem is volt ennek racionalitása. Ezt annak idején nagyon szépen el is magyarázta nekem Pásztor Laci, a Magneoton akkori főnöke, amikor arról beszélgettünk vele, hogy a Linkin Park-hoz stílusban passzoló a Static-X-nek éppen akkoriban megjelent lemezét miért nem hozzák be? Azt mondta Laci, hogy a rendszerben annyi munkatárs (promós, gazdaságis) van, akik évi X darab lemezzel tudnak úgy foglalkozni, hogy az még tényleg a helyén legyen. A Static-X meg lehet, hogy az X+1. lenne már a sorban. Ahhoz, hogy azzal is tudjanak foglalkozni, föl kéne venniük még egy-egy embert ezekre a pozíciókra, úgy meg már nem éri meg. Tehát húzni kell egy vonalat és ami az alá esik, az már sajnos nem lesz érdekes.

Minket illetően ugyanez volt a helyzet, tehát egy magyar zenekar egy cseh Warner-nél, vagy egy németnél nem fog beleesni abba az első X-be, amivel ők még hatásosan tudnak foglalkozni. Pláne úgy, hogy ott sem vagyunk. Tehát, így utólag visszanézve azt lehetett volna tudni, hogy ennek nulla a realitása. Szerencsére mi azért erre – a FreshFabrikos tapasztalatok okán – nem is építettünk túl sokat. Én már meg sem próbáltam bejutni a német vagy a francia Warner irodába, hanem inkább tudatosan elkezdtem keresni azokat a kicsi underground szereplőket, ahol viszont befértünk az első 30-ba, vagy az első 5-be vagy 10-be. És ez egy jó tapasztalat mind a mai napig is, hogy alapvetően egy saját zenét játszó produkcióval – tehát ami nem kereskedelmi céllal készül, mert valljuk be, vannak ilyenek – első lépésekben valószínűleg sokkal egyszerűbb olyanokhoz menni, ahol ott tudsz lenni az első X-ben. Az, hogy ezeket most manapság underground kiadónak vagy managementnek, vagy akárminek hívod az mindegy is. Szóval mi már tudatosan kerestük ezeket a kisebb szereplőket, akikkel jó barátságba is tudtunk keveredni. Nyilván ebből nem volt kereskedelmi siker lemezeladás szinten. Főképp úgy, hogy ráadásul ez párhuzamosan zajlott az egész lemezipar leépülésével.

Az meg még érdekesebb, hogy egyszerre ment ez a két dolog kéz a kézben. Mi haladtunk valamerre, a lemezipar meg közben szépen tűnt el, az meg tök jó volt, hogy azért meg tudtak jelenni ezek a lemezek Franciaországban, meg Németországban és később még Bulgáriában is. Egyébként pont a bolgár megjelenés volt az egyetlen, ahol a helyi Warner képviselet intézte, szóval azért ilyenre is volt példa.

Viszont annyiban tök jó fej volt a Magneotontól, hogy szó nélkül engedték ezeket, annak ellenére, hogy a szerződésünk elvileg világszintre szólt. Nem volt olyan, hogy ők ugyan nem fogják megjelentetni mondjuk Franciaországban, de nem hagyják másnak se. Mindenki értette a realitásokat.

Azt összeszámoltad valaha, hogy hányan fordultatok meg a Superbuttban?

Olyan tizenpáran, hát össze lehet most is számolni tulajdonképpen. Akik így vagy úgy, de tagszerűen voltak az tizenhárom-tizennégy, és ehhez még jöttek a beugrók, mint például Miki, meg a Slayer Csabi. Úgyhogy mondjuk azt, hogy az olyan alkalmi kisegítőkkel együtt, akik nem voltak tagok, de játszottak velünk az úgy 16-17 ember. Ez végül is nem kevés, de nem is olyan irreálisan sok. A FreshFabrik vagy a Cadaveres szerintem ezt azért azt überelné.

De ezek valahol természetes dolgok, mert ennek ez a két iskolája van. Vagy az van, amikor tényleg egy felállása van a zenekarnak és az vagy van vagy nincs. Erre a Subscribe a legklasszikusabb példa. Ha már egy ember is nincs ott, akkor nincs produkció.

Meg van a másik, amikor egy-egy ember köré szerveződik a zenekar és akkor ott meg állandó a fluktuáció. De tulajdonképpen ez mind a kettő normális. És az tök jó, hogy nálunk volt egy ilyen életszakasza is a zenekarnak meg egy olyan is.

Ez tök jó végszó. Köszönöm! Találkozzunk márciusban a jubileumi bulin!

A beszélgetés során szóba kerültek a koncertélmények, amiket a Fémforgács oldalán olvashattok.

A cikk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap, Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Programja támogatta.