Brother Belmont alteregóként való megjelenése hogyan alakult ki? Miért érezted szükségét egy önálló zenei projektnek a zenekari munkák mellett?
A név még a 2024-ben jobb létre szenderült Divided zenekar béli alteregóm neve. Már az elejétől egy Divided-spinoff anyagnak kezeltem ezeket a dalokat és fontosnak tartottam megtartani ezt a Castlevaniara utaló alteregót, főleg, hogy ezáltal sok hallgatónk azonnal tud asszociálni… És, mert ezerszer jobban cseng művésznévként mint mondjuk a saját polgári nevem… (nevet) Amikor ezt az egészet elkezdtem még fogalmam sem volt, hogy fog összeállni ez egy koherens egésszé. Rám, mint vizuális dolgok felelőseként abszolút jellemző módon hamarabb voltak grafikáim és borítóterveim, mint dalok. Mindig fontos volt számomra a szerzőtárs, a közös dalírás, a dolog azon része, hogy ezt az élményt megosztjuk barátokkal, és sajnos az utóbbi években pont ezt vesztettem el. A saját, szerzői zenekaroknál szinte mindig történt valami, ami miatt úgy éreztem, ki van húzva alólam a szőnyeg, hiába adok bele mindent. Az azóta remekül magához tért Archaicnál is ez volt a probléma, de a Dividedet nem tudtam könnyen elengedni, és mégis, elég volt annyi hogy egy ember ne akarja tovább a dolgot és az magával húzta a saját addigi munkám is. Nem tudtam már őszintén azt mondani hogy a Divided az elsődleges zenei projektem, mert a dolog befulladt és tehetetlennek éreztem magam. Ekkor jött az, hogy alakítsak ki magamnak egy olyan játszóteret, ahol nem függök mástól, ahol nem történhet meg még egyszer az, hogy valaki miatt az én munkám is elvész, megszűnik. És így kezdődött mindez…
A Transmissions Through The Nuclear Ash lemezt Szentkirályi Jani producelésével készítetted el. Hogyan zajlott a közös munka, és mennyire volt más ez a folyamat egy zenekari albumhoz képest?
Jani valamikor tavaly januárban került a képbe, amikor már voltak dalkezdeményeim, de még fogalmam sem volt, hogy fog ez úgy megszólalni ahogy elvárom. A semmiből hívott fel és vagy két órán keresztül beszélgettünk, egyből megvolt az egyetértés a világ dolgaiban és zeneileg is rengeteg volt a közös kedvenc. Ő azt mondta, hogy van pár dal amiben énekelni kellene én pedig rávágtam hogy nekem meg egy jó fülű producer kellene hogy összeálljon a lemezem… Január végén már le is vezettem hozzá és összeraktuk a Vincze-Nagy András által írt Dark Horizon című dalt, amit a lemezmegjelenés napján támogatunk majd meg egy kis animált videoklippel… Majd egy évvel később pedig itt vagyunk, megjelenik a munkánk gyümölcse. Andrásra visszatérve: ő egy régi kamaszkori barátom, akivel együtt nőttünk bele a zenébe, rendkívül fogékonyak voltunk arra, hogy épp mit hallgat a másik… Ezért is kezdtünk el zenélni, tulajdonképpen ő az első zenésztársam, pedig csak egy számítógépünk volt az egészre, amin még a Mortal Kombat 4 is beakadt. Így, 25 évvel később is tartjuk a kapcsolatot, pedig országok választanak el minket, de ugyanolyan lelkesítő a közös munka. De van olyan dal, amit a nulláról írtam újra. Ez az Outpost 31, amely még az Archaic zenekarnál kezdte felvenni első kezdetleges formáját, majd fejlődött tovább. Mindig is a lemez közepére szánt hömpölygősebb témát képzeltem el, ami tökéletesen visszahozza a Dolog című film klausztrofób paranoiás hangulatát. Az első verzió kész volt, szövegel, mindennel, de sosem voltam vele elégedett. Sajnos a munkám és a többi zenekar teljesen lefoglalta az agyam és nem tudtam kiírni magamból, amit akartam. Beletörődtem a dal formájába, tovább léptem. Majd egy nyaralás alatt, amikor kiengedett az agyam a napi problémákból, hirtelen ott volt előttem az egész. Refrénnel, verzékkel, narrációval, Moriccone filmzenéjére kikacsintással, mindennel… A baj csak az volt, hogy még napokig nem ülhettem gép elé foglalkozni vele, tehát vagy 30-40 hangüzenetet mondtam és fütyöltem fel magamnak egy este, amiből aztán rakhattam össze az új verziót. Az előzőt meg sem hallgattam, mélyen elástam az összerakás előtt és így lett ez az egyik legkedvesebb szerzeményem a lemezről.
A stúdiós folyamat nagyrésze ezután kezdődött, feléneklésekkel, minden sáv összehúzásával, stb. Sok esetben én sokkal többet akartam hallani, sokkal power metalosabbra akartam tömni az énekeket, de Jani megállított. Szólt, hogy hol hagyjam lélegezni a dalt, hova mi kell. Mit kíván a dal? Ez volt a visszatérő kérdés, amikor elkezdtem túlgondolni a dolgokat. Egy ilyen lemez összerakása merőben más, mint egy zenekari album. Ott megvan, mit kell rögzíteni, és kisebb-nagyobb változtatásokkal, de a hangszeres rész megadja a lemezt átölelő soundot, hangulatot. Én, mivel még csak most tanultam bele a zeneszerkesztési folyamatokba, szinte mindegyik dalban valaki mástól kértem segítséget és úgy raktuk össze a billentyűket. Janinak ebből kellett egy működő egészt összehoznia úgy, hogy hangszeres lemezeken szerzett tapasztalatot, tehát mindkettőnknek új volt a folyamat, sokat tanultunk belőle. A digitális hangszínekkel, billentyűkkel kísérletezés viszont szinte mindegyik dalnak más hangulatot, arcot ad, nagyon nehéz ezt úgy összehozni hogy ne különbözzenek egymástól a témák… Persze mondhatjuk, hogy a mai világban mindenki csak dalokat hallgat és nem egész lemezeket, de ez szerintem nem feltétlen igaz és nem is nagyon szerettem volna felülni a mai trendeknek, de erről majd később…
A ’80-as évek hangzásvilága és popkultúrája erősen áthatja az albumot. Mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény ebből az időszakból, ami inspirált a lemez megírásakor?
Mivel 1984-ben születtem, jogos lehet a kérdés, hogy ugyan mit tudhatok én erről az egészről amikor akkor még pelenkát lóbáltam… Hozzánk Nagyváradra valamikor a 90-es években ért el nagyon sok minden. A videokazetták, a piaci nintendók, a kazettás magnók, CD-lejátszók… Pont a kiskamasz koromra robbantak rám a 80-as évek legjobb filmjei, mivel apám kazettákat másolt éjjel-nappal és akármikor megnyomtam az AV-gombot a távirányítón, ott volt Arnie vagy Sly, ropogtak a gépágyúk, villantak a bicepszek és üvöltöttek azok a marhajó zenék… A videojátékokban ördögien jó voltam, de esélyem se volt utolérni a nyugatot, maradtak a piaci kazik és a játéktermi bedobósok. Majd, amikor a zenéhez került a sor, a nagy nu metal hullám kapott el leginkább. A fater felkapta a fejét a Limp Bizkit egy rég elfelejtett dalára, a Hold Onra és onnantól indult egy kis kiképzés, de akkor a legtöbb dolog elment a fülem mellett… Majd amikor a 911 segélykoncerten Fred Durst és Wes Borland Pink Floydot játszott, komolyra fordult a dolog és apám elővette a lemezgyűjteményt. Hosszú utazás vette kezdetét, Gary Moore-tól a Deep Purple-ön át a Metallicáig, és bizony rettenetesen beszorultam a 80-as évek zenéibe, abba az életigenlő korszellembe ami átitatott mindent… Nameg a klasszikus metal. Az végre valami más volt, cool volt egy olyan kamasznak, mint én. Aztán ott volt a vizuális körítés. Nézegettem az Iron Maiden borítóit és nem hittem el a zenét mellé… A fejem csóváltam, hisz a KISS Destroyer borítója alapján valami brutális arconvágást vártam és tulajdonképpen kicsit másképp, de megkaptam. A lemez megírásakor nem egy konkrét élmény inspirált, hanem ezen élmények összessége. Az egész korszak nukleáris utószele ért el a felnövésem alatt, és mint egy lökéshullám söpört ki a jelenből és tette át a tudatom a múltba… És meg is érkeztünk a lemezcímhez, ezzel a hasonlattal bezárult a kör.
A Straxus Polyhex dalban egy sötétebb popkultúra-kritika is megjelenik. Mit gondolsz, mennyire formálja a mai világot a múlt ikonikus kulturális elemeinek újraértelmezése?
Borzasztóan. Ráadásul számomra elég kellemetlenül, kihasználva 60-80 éves ikonokat és olyan ideológiát terítve általuk ami sajnos piszkosul zavaró. A popkultúrának mindig is volt egy társadalomuraló szerepe, és szerintem ezzel az olyan gigacégek mint a Disney vagy a Warner teljesen tisztában vannak. Nézzük csak meg, mennyire van szerepe a történeteknek, rajzfilmeknek, képregényeknek egy gyerek morális fejlődésében. Ha nem lett volna a Dragon Ball, ami nagyon szépen megmutatja bárkinek hogy a saját személyiségével hogyan legyen jó és hasznos ember, akkor elképzelni sem tudom hol kötöttem volna ki az életben, hisz sajnos van bennem affinitás az önpusztításra.
A képregények tökéletes morális iránytűt tudnak adni nemcsak a felnövő, hanem a már kamasz vagy esetleg útját tévesztett felnőtt embereknek is.
Tanmesék ezek, amik az idők kezdete óta velünk vannak csak a jelen kor másképp hívja őket, több médiában vannak jelen. És sajnos azt látom, hogy ezek a dolgok rendkívül meg lettek piszkálva a pénz és rengeteg furcsa, hamis ideológia terjesztése miatt. Ha uralod az agyakat, uralod a világot… És, ha megnézed most mit csinál hollywood, akkor ez sajnos totális uralom. Még, ha valami dollármilliókat bukik is, az emberek azzal foglalkoznak, arról beszélnek, vezeti a mindennapjukat. Önmagát generálja a reklám youtube videók formájában, miközben a fiatalság fele azt se tudja eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. Olyan generációknak évtizedeken át felelősséget tanító ikonok mint Superman vagy Pókember CGI verőlegényekké fejlődtek vissza… Felfő körülöttünk a légkör, de az sokkal érdekesebb hogy milyen film jön ki tavasszal. Erről szól a Straxus Polyhex, egy erős Transformers hasonlattal. Straxus egy kegyetlen álca kormányzó volt, aki olvasztótégelybe dobta az ellenfeleit és az ebből nyert ércből formázta saját új harcosait, az új generációt. Pontosan, ahogy a gigacégek kezében lévő kortárs popkultúra átmossa az agyakat.
A Transformers és a Marvel univerzumok is hatással voltak rád. Ha egyetlen karakterrel kellene azonosítanod magad ebből a világból, ki lenne az, és miért?
Hát én abban az univerzumban valószínűleg egy bámészkodó hülyegyerek lennék az utcán aki vigyorogva nézi a harcoló robotokat, majd azt se venné észre, hogy eltapossák.
A modern technológia és zeneipar milyen lehetőségeket és kihívásokat tartogat egy olyan művész számára, aki nosztalgikus, mégis friss megszólalást szeretne elérni?
Az, hogy programokkal rengeteg retro hangszín és billentyűsound elérhető már az hatalmas segítség. A zeneszerkesztéshez így nem kell egy sereg hangszer, nagyon könnyen formába lehet önteni az ötleteket. Persze rengeteg segítségre volt ehhez szükségem, Drahota Geri a Gypo Circusból két dalt is összetákolt a lemezre, Vincze-Nagy András két kész dallal keresett meg, és rengeteget dolgoztam egy olasz ghost-producerrel, Ilarioval, aki brutálisan ért a retro hangszínekhez és még a dalok összerakásában is hatalmasat segített… Tehát ha azt nézzük, a modern technológia segítségével ezer kilométerekre levő emberekkel tudtam együtt dolgozni és aztán a Janival öntöttük össze az egészet és találtuk meg azt a pontot, hogy ne legyen poros, hanem friss, mégis retro a hangzás.
A GrundRecords gondozásában jelenik meg a lemez. Mennyire volt fontos számodra egy kiadó támogatása, és milyen elvárásaid vannak ezzel kapcsolatban?
Jelenleg rengeteg a lehetőség a saját zenéd kiadására és pont ez a baj. Ha nem nézel jól körül, ha a rossz metódust választod akkor elveszel a zajban. Ha az itthon nagynak mondható de odakint átlagosnak számító erre fordítandó pénzmagot rossz helyre teszed, minden elúszhat. Rengeteget agyaltam szerzői kiadáson, internetes disztribútorokkal. Rengeteg embert megkérdeztem miképp csinálnák és a válaszoktól csak rosszabbul lettem… Dalonkénti kiadás, 3 perc alatti számok, nem számít a kiadó, nem számít a lemez… Ezektől a tanácsoktól nem lettem jobban, sőt, inkább beszorongtam, de amikor arra gondoltam hogy legyen egy kézzel fogható album tanulmányozható booklettel, nyomott lemezzel, szép gerincfelirattal, egye fene még egy vonalkóddal is megspékelve, attól a gondolattól sokkal jobban lettem. Fentebb beszéltem róla, hogy nem feltétlenül tetszenek a mai trendek.
Rájöttem, hogy én egy klasszikus lemezhallgató vagyok. Nekem kell az abba a formába tudatosan öntött dalcsokor, a fizikai formátum, imádom a bookleteket.
Mp3 ide vagy oda, egy eredeti CD hangzását ezer közül is különbnek tartom, nekem ez kell. Nem most fogom elkezdeni kideríteni, mit szeretnek a fiatalok, hisz sosem tudtam… A fenébe is, amikor fiatal voltam se tudtam mit esznek körülöttem a kortársaim és miért, pedig az egy lényegesen egyszerűbb világ volt.
Szerepeltem egy Palásti Csata című rockoperában, ami a GrundRecordsnál jelent meg. Meg is lepődtem rajta, hisz a kiadó addig csak korábbi nagylemezek újrakiadásaival került a szemem elé és meglepődtem azon a figyelmességen és aprólékosságon ahogy a Palástit kezelték. A véletlen pont úgy hozta, hogy Várpalotán együtt játszott a Pokolgép az Iron Maidnemmel és meséltem a Gép menedzserének a tervemről. Erre ő azt mondta, hogy ott áll a GrundRecords feje, esetleg váltsunk pár szót. Ott kezdődött minden, szóba is elegyedtünk pedig nem volt sok időnk a koncertek közt. Mint kiderült mindketten rajongunk a lemezekért és most végre beérik a közös munkánk gyümölcse… Nincsenek hatalmas elvárásaim, örülök, hogy jó kezekbe került a lemez és hogy nem vagyok egyedül.
Mit jelent számodra a nosztalgia és a múltidézés a zenében? Mennyire fontos egyensúlyban tartani ezt a modern hangzással?
Mindent, amit ez a lemez képvisel. Úgy idézni fel a múltat hogy közben az releváns a jelenben. Rengeteget merítettünk a synthwave-ből meg a synth-rockból, kortárs előadókat hallgatva. Nagyon elkapott az a világ, az a hangzás amit a Gunship, a LeBrock, a The Strike képviselnek, napi szinten feledkezek bele a zenéikbe vezetés vagy edzés alatt, és mindig találok valami új kapaszkodót, hogy ne váljon unalmassá egy-egy lemezük. De feltűnt az, hogy a synthwave világ 80-as évek nosztalgiája egy sokkal fényesebb, sokkal színesebb, neonosabb korra mutat vissza, ami sokkal retrofuturisztikusabb mint amilyen a tényleges 80-as évek volt. Tehát valahogy egyensúlyba kell hozni a nosztalgiát a jelenkor elvárásaival, nem szabad egy az egyben csak abból táplálkozni mert akkor poros leszel. Ahhoz nagyon-nagyon jó dalokat kellene írni, hogy azt a világot teljesen lemásolva ez működjön a jelenben, arra pedig bizony profi producerek és euro-hegyek kellenének. Mi igyekeztünk a saját kereteink között megtalálni ezt, és szerintem ez a benne levő tanulógörbét figyelembe véve is sikerült.
A lemezen rengeteg filmes és videojátékos utalás található. Ha egy film vagy játék soundtrackjére választhatnád a dalaidat, melyik lenne az és miért?
James Gunn filmrendező zene választásai olyanok számomra, mintha én követnék el soundtrack albumokat. A Guardians of the Galaxy sorozat három volume-ja és a játék szinte hibátlan képet nyújt a különböző zenei korszakokról, a Peacemaker ugyanezt teszi a glam rockal, a Creature Commandos pedig a Gogol Bordellora épít. Az ő soundtrackjeire szoktam a leginkább inspirálódni. Számomra páratlan, ahogy a zenéket kezeli egy filmben.
