Álmodozóból varázsló: a német Wolfgang Haffnert sokan generációjának legjobb, legmenőbb és egyenesen legfontosabb jazzdobosaként tartják számon. A Dream Band és a Magic Band sikerei után Wolfgang ismét koncertkörútra indul trió formációjával, hogy Japán után Európában is bemutathassa Life Rhythm, című, legújabb lemezét. A turné április 10-én az Opus Jazz Clubba is elér – ennek kapcsán beszélgettünk a zenésszel, színpadra lépésének jövőre esedékes, 50. jubileumáról.
Több tucat koncertet adtál Magyarországon, különböző felállásban az elmúlt közel fél évtizedben. Milyen érzésekkel térsz vissza hozzánk csütörtökön?
Valamelyik nap meg is számoltam, csak Budapesten legalább tizenötször koncerteztem. Ötször a Müpában, sok klubkoncert, köztük az A38-on is, különböző fesztiválok, és a vidéki bulikat még bele sem számoltam… Mindegyikre nagyon is jól emlékszem, a magyar közönség egészen különleges! Imádom az embereket, sétálni az utcán, nagyon otthonosan érzem magam Budapesten.
Mindig olyan érzésem van, mintha hazatérnék, amikor átlépem a magyar határt.
Hogy készültél az idei turnéra?
A trió sokat játszott az elmúlt években. Persze próbáltunk egy kicsit, de pontosan tudjuk, mit csinálunk. A próbákon bedobtunk új dalokat az alap setlistünkbe, ahhoz a 5-6 dalhoz, amit mindig játszunk, úgymond a trió DNS-éhez. Ehhez választottunk a legújabb, Life Rhythm című albumomról, visszanyúltunk régebbi szerzeményekhez is, és még feldolgozásokat is játszunk, szám szerint kettőt. Pár hete Tokióban már kísérleteztünk ezzel a dallistával, ennek a finomított változatával indítjuk az európai turnét. Minden helyszínnek különleges helye van a szívemben, nagyon várom már, hogy újra úton legyek ezekkel a fantasztikus zenészekkel. Imádom Simont és Thomast, remek emberek, és szuper barátok.
Emlékszel, hogyan ismerted meg őket?
Simon Oslender nevét éveken keresztül el-elcsíptem beszélgetésekben. 2017-ben volt egy nagy világkörüli turném, ami Afrikában, Namibiában kezdődött. A billetnyűsöm lebetegedett, és utolsó pillanatban szükségem volt valakire, aki beugrik helyette. Ekkor hívtam fel Simont, aki csatlakozott hozzám erre a koncertre, majd a turné vége felé visszatért hozzánk még pár alkalommal. Azóta a zenekarom tagja. Elképesztő zenész, beutaztuk együtt a világot. Nem sokkal később, pont a pandémia előtt, 2019 novemberében volt pár ázsiai koncertem, amire pedig a basszusgitáros esett le a lábáról. Simon ajánlotta Thomas Stiegert, nagyszerű srácnak tartotta és biztos volt benne, hogy imádni fogom. Azóta így hárman, elválaszthatatlanok vagyunk. Nagyon szeretünk együtt játszani a színpadon, és a koncerteken kívül is szívesen töltjük együtt az időt. Klassz emberek!
Mi a közös hármotokban?
A zene szeretete. Bár más irányzatokból érkezünk, ugyanaz az ízlésünk. Mindhárman hasonlóképpen gondolkozunk. Csak hallgatjuk a zenét, és próbáljuk kitalálni, mire van szüksége a dalnak, ahelyett, hogy azon gondolkoznánk, mi mit szeretnénk játszani. Óriási a különbség. Az, hogy kitalálsz valamit a próbateremben, begyakorlod otthon, hogy utána a színpadon vagánykodhass vele, unalmas. De ha igazán fülelünk, az nagy felfedezésekhez vezet. Sajnos nem sok zenész használja a füleit.
Részt vettek ők is a Life Rhythm felvételeiben?
Igen. Simon játszott az utolsó 4 albumomon, Thomas pedig a legutóbbi 3-on. Sőt, májusban jön a következő koncertlemezünk, és Tokióban is felvettünk egyet, ami pedig a jövő évre várható.
Két koncertlemez az egymást követő években?
Igen, hiszen a következő év fontos lesz, az 50. évemet színpadon töltött ünneplem majd. Most, hogy ezt így kimondtam, egészen rémisztően hangzik.
Egyáltalán nem tartom annak. Ahogy beszélsz a zenéről és a tapasztalataidról, árad belőle a szenvedély, és az, hogy ezt élvezed a világon a legjobban.
Minden nap, amikor felkelek, hálát adok az égieknek – akárki is van ott – azért, hogy élhetek, és azért, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Nem veszek semmit magától értetődőnek. Nagyon hálás vagyok mindenért, ahogy Thomas és Simon is. A legfontosabb közös célunk az, hogy megragadjuk a közönséget minden nap, ahogy ezt az élettel is tesszük.
Hogy választottad ki a további együttműködőid a Life Rhythm-re?
Volt pár vendégem, akikkel más projekteken dolgoztunk együtt korábban. Shantellel például már 2 éve kollaborálunk, de ott volt például Dominic Miller is, Sting nagyszerű gitárosa, ő a Desert Move című dalban játszik. A dalok válogatták az együttműködőket. A nap végén nem számít, hogy ismert-e az előadó vagy sem. Egyáltalán nem szolgálja a dalt, ha valaki híres, de nem tökéletesen passzol a hangulatba.
Jazz dobosként szerinted mi a titka a folytonos muzikális megújulásnak?
Nincsen titok. Az életben csak két dolog a biztos: a halál és a változás. Ugyanez a helyzet a zenével is. Már nem ugyanaz az ember vagyok, aki pár éve voltam. Nem azt mondom, hogy teljesen megváltoztam, de már csak a tapasztalataim miatt is, úgy gondolom, hogy pár lépéssel előrébb járok, mint korábban. Nem tudom elválasztani az életemet a zenémtől, mindig tükrözi a jelenem. Ha meghallgatom a régebbi lemezeimet, pontosan meg tudom mondani, milyen periódusban voltam akkoriban, boldogabba, vagy éppen melankólikusabba. Most egy ideje már nagyszerűen érzem magam, a poharam félig tele van, nem pedig félig üres. A boldogság egy választás, mintsem egy lehetőség.
A ‘90-es években sokat voltam Amerikában, akkoriban Happy Haffnernek becézett mindenki.
Ha már a boldogságnál tartunk: melyik volt a kedvenc jazz-korszakod?
Folyamatosan változik. Ha 30 éve kérdezted volna meg ugyanezt, azt mondtam volna, hogy a bebop, akkoriban sokat játszottam a stílusban. Utána volt egy jazz-rockos, funkos időszakom is. Fontos, hogy képben legyünk a műfaj múltjával, de közben megtaláljuk a saját hangunkat is.
Inkább hagyományos jazz dobosnak tartod magad vagy az újhullám úttörőjének?
Nem gondolkozom kategóriákban. Abban biztos vagyok, hogy nem vagyok egy konzervatív, hagyományos zenész. Semmiképp sem vagyok egy dixieland dobos. Az évek során megtaláltam a saját hangom. Persze attól még a magam módján tudnék játszani egy swing, rock vagy funk bandában is. Sokszor turnéztam session dobosként, de mindig a magam módján zenéltem. Ha kell, bármit eljátszom, írom a saját dalaimat, de tulajdonképpen azt csinálom, amit én jónak látok. Megintcsak: hálás vagyok.
Megszámlálhatatlan mennyiségű szakmai díjjal büszkélkedhetsz. Mi a fontosabb számodra? Ezek, vagy a közönség elismerése?
A közönség elismerése sokkal direktebb. Ha az ember megír egy albumot, fél év is eltelhet, hogy a szakma reagáljon rá. A koncerteken viszont ez egyből érkezik, ami fantasztikus. Megfogod a dobverőket, és a közönség már tombol. Ha ugyanezt megcsinálom a stúdióban, senki sem fog ujjongani. Körülbelül 400 albumon játszottam, de ha választanom kellene, inkább élőben zenélnék. Szükségem van a visszajelzésre. Egy jó koncert nemcsak rajtam múlik.
Az a jó koncert, amikor a közönség, az atmoszféra és az energiák eggyé válnak a zenekarral. Ekkor történik az igazi varázslat.
Mi mindent tervezel a koncertalbumok mellett még az 50. évfordulóra?
Lesz egy nagy koncertem Hamburgban, az Elbphilharmonie-ban, még idén október 21-én, 2000 ember előtt. Ez lesz a jubileumi esemény, sok barátom elkísér majd. Jövőre még sok ilyet tervezünk és fesztiválokra is elvisszük majd a műsort.
